A lobotómia kitalálásakor olyan nagy népszerűségnek örvendett, hogy 1949-ben még a Nobel-díjat is odaítélték feltalálójának. A lobotómia későbbiekben olyan sok embernek okozott maradandó károsodást, hogy az elszenvedők és családjaik a díj visszavonását követelték. Nézzük is meg mitől olyan szörnyű ez az eljárás.
A lobotómia a pszichosebészet egyik formája volt, amellyel különböző mentális zavarokat próbáltak kezelni. Az eljárás keretében megszakították a legtöbb kapcsolatot a prefrontális kéreg és az agy között. Az eljárást több mint két évtizeden át alkalmazták általános kezelésként, viszont hihetetlen mellékhatásokkal járt. Bár a műtét után egyesek állapota javult, nagyon gyakoriak voltak a szövődmények vagy a súlyos károsodások.
Az eljárást António Egas Moniz, portugál neurológus találta fel. Az 1940-es évektől egészen az 1950-es évekig használatban volt az eljárás. 1951-ig majd 20 000 lobotómiát hajtottak végre. Az amerikai kezeltek nagyjából 60 százaléka nő volt, míg Ontarióban 74 százaléka volt nő a kezelteknek. Az eljárással egyébként először a Szovjetunióban hagytak fel.
Mellékhatások
Ugyan az eljárásnak megvoltak a maga érdemei, rengeteg esetben több kárt okozott, mint amennyit használt. Az eljárás használata kezdetektől fogva megosztó volt, de mégis tartották annyira hasznosnak, hogy 1949-ben odaítéljék a Nobel-díjat Moniz-nak.
A műtét után a legtöbb beteg kábult és inkontinens volt, másoknál hatalmas étvágy és elhízás jelentkezett. Bár a mentális zavarok csökkentése volt a célja az eljárásnak, ettől függetlenül a kezelés után rendszeresen jelentkeztek rohamok. Ezeket a mellékhatásokat igyekeztek folyamatos terápiával enyhíteni.
Ugyan a műtét valóban segített csökkenteni a mentális betegségekből fakadó problémákat, de mindez a beteg intellektualitásába és személyiségébe került. Gyakorlatilag a mentális betegségek kezelése a betegek képességeinek „tompításából” állt. A kezeltek többsége jelentős visszaeséseket szenvedett mentális képességek terén.
Az egyik legismertebb lobotómiában részesült Rosemary Kennedy volt, John F. Kennedy testvére. Rosemary rohamoktól, illetve hangulatingadozástól szenvedett, ezért apja a lobotómia mellett döntött. A műtét olyan katasztrofálisan sikerült, hogy Rosemary mindössze 23 évesen teljesen cselekvőképtelenné vált. Elvesztette beszédkészségét és járóképességét is. Egész további életét intézetben töltötte egészen 2005-ös haláláig 86 évesen.
Az sem volt ritka, hogy valaki belehalt a műtétbe, vagy hogy később öngyilkosságot kövessen el. Némely kezelt állapota javult és képes volt normálisan élni, míg mások totálisan elvesztették önmagukat. Walter Freeman úgy hivatkozott az eljárásra, mint „műtéti úton előidézett gyermekkor.” A legtöbb kezelt ugyanis infantilis állapotba csúszott vissza. Egy 29 éves női betegét úgy jellemezte lobotómia után, mint „mosolygós, lusta és kielégítő, aki egy osztriga személyiségével rendelkezik.” A hölgy folyamatosan kávét öntött egy üres kannából és nem emlékezett Freeman nevére.
Ebből is látszik, hogy a lobotómia milyen hatalmas károkat okozott a társadalom számára.
Ezeket a cikkeket is érdemes elolvasni:
