Hogyan épültek a római vízvezetékek?
Ha azt mondják, hogy említsünk meg néhányat a Római Birodalom vívmányai közül, a vízvezeték valószínűleg az elsők között lenne. Ezek a nagyméretű építmények sikeresen szállították a vizet nagy távolságokon keresztül. De hogyan csinálták, és hogyan készültek?
A római vízvezetékeket arra terveztek, hogy friss vizet szállítsanak különböző forrásokból a lakott területekre. Tekintettel arra a korra, amelyben készültek, ezek a szerkezetek hihetetlen mérnöki teljesítménynek számítanak, amely semmihez sem hasonlítható, amit előttük fejlesztettek ki, írja az IFLScience.
Hasonlókat korábban a perzsa, egyiptomi és indiai civilizációk is létrehoztak, a rómaiak pedig ezekre a gyakorlatokra építettek, és olyan bonyolult csatornahálózatokat alakítottak ki, amelyek több különböző területet is átszeltek. Az ilyen hatékony és strapabíró szerkezetek építésére való képességüket bizonyítja, hogy számos vízvezeték még ma is látható Európa-szerte, Észak-Afrikában és a Közel-Keleten.
Hogyan sikerült tehát ezeket a hatalmas projekteket megalkotni egy olyan időszakban, amikor az építési eszközök és erőforrások korlátozottak voltak?
A vízvezetékek első és legfontosabb jellemzője, hogy a gravitáció “működtette” azokat. A római mérnökök hosszú időt töltöttek azzal, hogy megvizsgálják a terepet, és megtervezték a csatornák kialakítását. Ez talán triviálisnak hangzik, de rendkívül fontos volt, mivel a mozgó víz sebessége létfontosságú volt a víz minősége és a szerkezetek fennmaradása szempontjából. Ha a víz túl gyorsan mozgott, elkoptatta a köveket, ha viszont túl lassan, akkor pangóvá és ezáltal ihatatlanná válhatott. A városba szállított vizet az iváson kívül öntözésre, valamint a nyilvános szökőkutak és fürdők ellátására is használták.
A csere eszközei
A rómaiak a terep felmérésére a groma, dioptra és chorobát nevű eszközöket használták. Ezek nélkülözhetetlenek voltak a nagyszabású építmények tervezéséhez. A groma egy körülbelül 1,5 méter hosszú rúdból állt, amelynek vízszintes keresztvasai derékszögben voltak egy konzolra szerelve. Minden keresztvasról egy-egy függőleges vonal lógott le, amely segített az egyenes vonalak és derékszögek felmérésében.
A dioptrát szintezésre és szögmérésre használtak. Háromlábú talapzaton állt, és fogaskerekek segítségével mozgatták vízszintes vagy függőleges irányban.
A chorobátok a vízvezetékek építésének egyik legfontosabb eszközei voltak. Egyfajta “vízmértékként” szolgáltak, ahol egy körülbelül 6 méter hosszú fagerendát mindkét végén lábakkal támasztottak alá, és két függőleges vonalat használtak a felszín lejtésének jelzésére. Az eszköz lábaiba bevágásokat véstek, amelyek megfeleltek a függőleges vonal helyzetének. Ha a vonalak mindkét oldalon megegyeztek, akkor a chorobát vízszintes volt.
Föld alatt
Amikor egy vízvezetékre gondolunk, valószínűleg a völgyeken átívelő, hídszerű építményekre gondolunk, de ez csak egy része a teljes szerkezetnek. A vízvezeték nagy része valójában a föld alatt rejtőzik, ahol csőrendszerek kötik össze ezeket a hidakat a tavakkal vagy más vízforrásokkal. Ezt a módszert azért alkalmazták, hogy megvédjék a csatornákat az eróziótól, és hogy a környező táj viszonylag érintetlen maradjon.
Ezt munkáscsapatokkal érték el, akik a földet ásva, gyakran váltott műszakban dolgoztak egész nap és éjjel. A lyukakat agyaggal bélelték ki, hogy vízhatlanok maradjanak, és elkerüljék a szivárgást, ami lehetővé tette, hogy a víz a környező hegyekből és domboldalakról akár 80 km-re áramoljon. Csak Rómának mintegy 11 vízvezetékrendszere volt, amelyek mintegy 92 kilométer távolságra lévő forrásokból szolgáltatták a vizet.
A városban vagy településen a vizet castellumnak nevezett tartályokban tárolták, amelyekből ólomból készült csövek vezették a vizet más tartályokba, majd onnan még többe. Így osztották szét a vizet az egész városban, szökőkutakba, fürdőházakba és még magánházakba is.
Tartós anyagok
Bár a vízvezetékek ókoriak, néhány még ma is működik. Az Aqua Virgo, amelyet Agrippa építtetett Kr. e. 19-ben, még mindig a római Trevi-kutat látja el vízzel. Annak, hogy ilyen sokáig képesek állni és működni, a zseniális mérnöki munka az oka, de az anyagoké is, amelyekből készültek. A rómaiak kő, tégla, sőt vulkanikus cement (pozzolana) keverékéből készítették a vízvezetékeket.
E keretek megépítéséhez ezeket az építőanyagokat a ma használatosakhoz hasonló faállványok segítségével helyezték el. A folyamat akár évekig is eltarthatott. Rabszolgákat használtak a kő mozgatására és az olyan nehéz munkák elvégzésére, mint az ásás és a fektetés.
Amint a vízvezeték elkészült, különleges tisztviselőket neveztek ki, hogy felügyeljék őket. Ha bármi elromlott, márpedig ez gyakran megtörtént, rabszolgákból álló csapatokat küldtek ki a javítások elvégzésére. Ahogy azonban a birodalom tovább terjeszkedett, egyre nehezebb volt megtalálni az ilyen és más projektek támogatásához szükséges rabszolgákat, ami végül hozzájárult a birodalom hanyatlásához.
Érdemes elolvasni:
