Irán a perzsákon túl: az azerbajdzsáni törökök és kurdok kapcsolatai
Iránt, a Közel-Kelet hatalmas és sokszínű országát nagyszámú etnikai és nyelvi kisebbség jellemzi.
Az ország lakosságának mintegy fele nem perzsa etnikumú népcsoportokból áll. E csoportok közül az azerbajdzsáni törökök és a kurdok a második, illetve a harmadik legnagyobb etnikai közösség Iránban. A törökök túlnyomórészt északnyugaton, különösen a négy tartományban (Ardabil, Zanjan, Kelet- és Nyugat-Azerbajdzsán) élnek, amelyeket együttesen Iráni Azerbajdzsánnak neveznek, míg a kurdok elsősorban az ország nyugati régióiban. E kulturális sokféleség mögött azonban a társadalmi-gazdasági, környezeti és politikai tényezők sokasága által súlyosbított, lappangó feszültségek húzódnak meg. A gazdasági nehézségek, a regionális egyenlőtlenségek, a környezeti problémák és az emberi jogok megsértése mind hozzájárultak ahhoz, hogy Iránban az elmúlt években bonyolult etnikai kapcsolatok és etnikumok közötti konfliktusok alakultak ki.
Mivel az azerbajdzsáni törökök az ország legnépesebb kisebbsége, és túlnyomórészt a síita iszlámot vallják, amely az iszlám köztársaság hivatalos vallása, az azerbajdzsáni törököket tekintik a legjobban integrálódott nem perzsa közösségnek Iránban. Ezt az integrációs sikert azonban csak a valláshoz kötni leegyszerűsítő szemlélet, hiszen a törökök iráni identitáshoz való viszonyának történelmi háttere értékes betekintést nyújt számunkra. Irán a mai identitását és társadalmi struktúráját a Szafavida Birodalom létrehozásával nyerte el, amely a síizmust tette államvallássá, és az ott élő lakosság többségét erre a felekezetre térítette át. Akkoriban Irán az iszlám legelterjedtebb szektájának, a szunnizmusnak a “tudományos központja” volt, amit a szafavidák megváltoztattak, akik igyekeztek egy közös eszmét létrehozni, hogy generációkon keresztül támogassák uralmukat, amiben döntő sikerrel jártak. Bár a szafavidákat és az őket követő más dinasztiákat a nyugati akadémiai körök általában Perzsa Birodalomnak nevezték, mivel Iránt történelmileg Perzsiának hívták, e birodalmak (a szafavidok, az afsaridok és a kazárok) alapító elitje főként azerbajdzsáni-török nomád törzsekből állt. Ezért nem véletlen, hogy a Szafavida Birodalmat az iráni Azerbajdzsánban, pontosabban Ardabilban alapították. Emellett Tabriz (az iráni Azerbajdzsán központja) meglehetősen hosszú ideig (a Pahlavi korszakig) a birodalom második fővárosának számított, ha nem is a tényleges fővárosnak a 16. század elején, és olyan beceneveket viselt, mint Valiahdneshin (a kazár koronaherceg rezidenciája) és az elsők városa, a város úttörő szerepe miatt Irán korai modernizációja során.
Bár ez a különleges hely, amelyet a törökök élveztek, megszűnt Reza sah Pahlavi trónra lépése után, valamint az ő és fia perzsa nacionalizmusra való törekvése után, a kisebbségek megkülönböztetésével és asszimilációra való törekvésével, elég, ha e közösség többsége az iráni társadalom fő elemének érzi magát, amely részt vesz az iráni állam alapításában. Az iráni azerbajdzsáni régiók aktív részvétele az iszlám forradalomban és az azt követő iráni-iraki háborúban (Ardabilban volt a második legmagasabb az elesett katonák aránya Iszfahán mögött) megerősítette ezeket a láthatatlan kötelékeket. Ez megnehezíti a törökök iráni diszkriminációjának kutatását, mivel a perzsa és a kisebbség által lakott tartományok közötti centrum-periféria dichotómia elhomályosul. Mindazonáltal nem olyan nehéz felfedezni a törökökkel szembeni kifejezetten diszkriminatív gyakorlatokat, mint például az anyanyelvi oktatás hiánya, a perzsák körében kialakult pejoratív sztereotípiák, az aktivisták üldözése, a kormány nemtörődöm reakciója az iráni Azerbajdzsánban zajló ökológiai válságokra (az Urmia-tó helyzete a legnyilvánvalóbb példa), a törököket és más kisebbségeket egyenlőtlenül sújtó növekvő szegénység, és így tovább. Az azerbajdzsáni törökök asszimilációját célzó, először Pahlavisz által bevezetett politikát nem szüntették meg teljesen, és az azerbajdzsáni török nyelvet továbbra is másodrangú nyelvként kezelik, amelyet az állami intézményekben nem használnak. Nemcsak az etnikai témák, hanem a romló gazdasági helyzet is, amely viszont arra kényszeríti az embereket, hogy nagyobb, többnyire perzsa dominanciájú városokba vándoroljanak, ahol a kisebbségek általában egy-két generáció után perzsázódnak, meglehetősen fenyegető a törökök számára, és ez a fenyegetés arra készteti őket, hogy óvatosabban viselkedjenek etnikai identitásuk megőrzésével kapcsolatban. Ezért tekintik az iráni Azerbajdzsánt a “török identitás utolsó bástyájának”, ahol a perzsicizálási politika nem tudott sikerrel járni. Bár a török identitást fenyegető fő hatalomnak itt a perzsa nyelvet diktáló központi kormány tűnik, a kurdok számának növekedése, főként a természetes növekedés vagy a gazdasági migráció miatt, néha úgy is felfogható, mint a legközvetlenebb “támadás az azerbajdzsáni bástya ellen”. A törökök és a kurdok közötti érdekellentét elsősorban Nyugat-Azerbajdzsán tartományban jelentkezik, ahol a törökök alkotják a többséget, a jelentős kurd kisebbség pedig főként a határhoz közeli hegyvidéki területeken él, de ugyanez a tendencia megfigyelhető Kelet-Azerbajdzsánban és Ardabilban is, bár sokkal kisebb mértékben.
Az ország egyik legnagyobb kisebbségi csoportjaként az Iránban élő kurdok hosszan tartó és szisztematikus diszkriminációnak vannak kitéve. A társadalmi, politikai és kulturális jogokhoz való hozzáférésüket, valamint gazdasági lehetőségeiket súlyosan korlátozták. A túlnyomórészt kurdok által lakott régiókat elhanyagolták a gazdasági fejlődés szempontjából, ami széles körű szegénységhez vezetett. A kurd otthonok kilakoltatása és lerombolása tovább fokozta a közösség lakhatási bizonytalanságát. Emellett a hatóságok korlátozzák a szülőket abban, hogy kurd nevet adjanak gyermekeiknek, miközben a kurd nyelv oktatásba való beillesztésére irányuló erőfeszítések folyamatos akadályokba ütköznek. A vallási kisebbségi csoportok szintén szembesülnek a marginalizálásukat célzó célzott intézkedésekkel, a szunnita kurdok különösen súlyos megkülönböztetéssel szembesülnek. A “gozinesh” rendszerként ismert diszkriminatív kiválasztási eljárás a munkavállalás és a politikai szerepvállalás előfeltételeként az iszlámhoz és az Iszlám Köztársasághoz való tartozást írja elő, és arra is használják, hogy a kisebbségi csoportokat, például a kurdokat, megkülönböztessék az e területeken való egyenlő részvételtől. Az olyan korlátozott engedmények ellenére, mint a kurd nyelv alkalmi használata a médiában, valamint a kurd kultúra bizonyos aspektusainak, például a hagyományos ruházatnak és zenének a tiszteletben tartása, a kurd jogokért kiálló aktivisták gyakran fokozott üldözéssel szembesülnek, ha érdekérvényesítésüket etnikai identitásukhoz kötik. Az emberi jogi aktivizmusban, a közösségszervezésben és az újságírásban részt vevő kurd személyek gyakran vannak kitéve önkényes letartóztatásoknak és jogi felelősségre vonásnak. Mások kínzást, a forradalmi bíróságok előtti igazságtalan tárgyalásokat, sőt, halálos ítéleteket is elszenvednek. Ezek a rendszeres jogsértések nemcsak elnyomják a kurdok hangját, hanem megerősítik társadalmi-gazdasági marginalizációjukat az iráni társadalomban.
A törökök és a kurdok előtt álló gazdasági kihívások jelentős szerepet játszanak az e közösségek közötti feszültségek súlyosbításában. E gazdasági nehézségek következtében sok kurd kénytelen elszegényedett vidéki szülőföldjéről a városi központokba, köztük olyan török többségű városokba, mint Urmia, Tabriz és Ardabil, vándorolni a jobb gazdasági lehetőségek keresése érdekében. A kurd migránsok beáramlása az azeri többségű területekre feszültségeket vált ki, mivel a helyi törökök gazdasági versenytársnak tekintik őket, és nehezményezik növekvő jelenlétüket. Az iráni kormány saját politikai céljaira használta ki ezeket a feszültségeket, különösen azokban a régiókban, ahol azerbajdzsáni törökök és kurdok élnek együtt, mint például Nyugat-Azerbajdzsánban. Azáltal, hogy a kormány súlyosbítja az ezen etnikai csoportok közötti megosztottságot, igyekszik megszilárdítani hatalmát, valamint elmélyíteni a törökök és kurdok közötti bizalmatlanságot és ellenségeskedést. Egyrészt a kurd militáns csoportok feletti ellenőrzés hiánya és a kurdok körében tapasztalható magasabb lőfegyvertartás (annak ellenére, hogy az illegális), másrészt az azerbajdzsáni törökök előnyben részesítése a kurdokkal szemben a köztisztviselők és tisztek toborzásakor vallási okokból (mivel a törökök többnyire síiták) fokozza a meglévő feszültségeket, és szisztematikus, államilag szervezett módon teszi ezt.
Bár az évszázadok óta egymás mellett élő etnikai csoportok közötti konfliktusokra sosem könnyű fenntartható megbékélési formulát találni, a kurdok és a törökök számára egyaránt helyes út lehet, ha inkább a közös küzdelmekre, például az asszimilációs politikára és a központi kormány által vezetett üldöztetésre összpontosítanak. A szegmentálódás lehet a legnagyobb akadálya annak, hogy egységes választ adjunk az elnyomó kormányra. Ez részben azzal a tendenciával magyarázható, hogy a kurd politikai körök önelidegenednek a közös iráni ellenzéktől azáltal, hogy elsősorban kurd érdekeket követnek a többi ellenzékivel való együttműködés helyett. E jelenség legutóbbi példája a március 1-jei iráni választások voltak, ahol a történelemben először több kurd képviselőt választottak meg Nyugat-Azerbajdzsánban, mint török képviselőket (7-5), ami nagyrészt a kurdok aktív részvételének köszönhető, és ezzel szemben a törökök bojkottkampányának, mint más irániaknak. Ez a fajta hozzáállás megbéníthatja az iráni ellenzéket, mivel a kurdok jelentős részét alkotják.
ez is érdekes:
itt tudod támogatni az oldalunkat
