Mary Shelley, a Frankenstein gótikus remekmű neves szerzője olyan életet élt, amely gyakran úgy tűnt, hogy elmossa a határokat a valóság és az általa szőtt sötét, romantikus mesék között. Az élethez kapcsolódó legdermesztőbb és legmegrendítőbb történetek közé tartozik a legenda, hogy miként jutott férje, Percy Bysshe Shelley szívének elszenesedett maradványaihoz annak korai halála után. Bár ennek a mesének néhány részlete vitatott, a történet lényege megmaradt, összefonódik a tragédia, a romantika és a hátborzongatóság.
A történet 1822-ben kezdődik, amikor Percy, az a romantikus költő 29 évesen tragikusan vízbe fulladt, ezzel együtt hajójával, a Don Juannal áthajózott egy nyári viharban az olaszországi Speziai-öbölben. Az éteri és túlvilági műveiről ismert költő éppoly drámai és titokzatos sorsra jutott, mint az általa írt versek. Holttestét néhány nappal később fedezték fel, a partra mosva, ahol a zsebében hordott verseskönyvek – Sophoklész és Keats – alapján azonosították — írja a Snopes.
Az akkori karanténtörvényeknek megfelelően Percy maradványait elhamvasztották azon a napon, ahol megtalálták őket. A szertartás, amelyen közeli barátai is részt vettek, köztük Edward John Trelawny regényíró, kísérteties jelenet volt. Ahogy a lángok felemésztették a tesztet, valami váratlan történt: Percy szíve égetlen maradt.
Egy szív, amely nem volt hajlandó égni
Trelawny szerint a tűz heves hősége ellenére Percy szívét nem emésztették meg a lángok. Ez a jelenség az évek során különféle elméleteket váltott ki. Trelawny maga javasolta, hogy Percy fulladásos halála miatt a szíve vérrel telt el, ami megnehezítette az égést. Mások azt gondolják, hogy a szív elmeszesedett egy korábbi tuberkulózis miatt, amely állapot ellenállóbbá tehette a lángokkal szemben.
Egyes történészek azonban megkérdőjelezik, hogy valóban a szív volt-e az, amely túlélte a hamvasztást. A londoni Athenoeum 1885-ben feltételezte, hogy Trelawny tengervízzel átitatott máj lehetett. Ennek ellenére továbbra is fennáll a legenda, miszerint Percy szívét tépték ki a tűzből, és ez a hiedelem a Shelley-tan szerves részévé vált.
Morbid emlék
Egy vita után, hogy ki fogja megtartani a maradványokat, Percy szívet végül Mary Shelley kapta. A selyembe csomagolt szív néhány hamvaival és Adonais című versének egy letépett lapjával együtt Mária egyik legbecsesebb tulajdonává vált. Ez nem volt teljesen szokatlan abban az időben. A viktoriánus korszakot a halál és a gyász iránti vonzalom jellemezte, ami gyakran olyan hátborzongató gyakorlatokhoz vezetett, mint például az elhunyt szeretteik fotózása vagy ékszerkészítés a hajukból. Ebben az összefüggésben az, ahogy Mary megőrizte Percy szívét, bár még mindig megdöbbentette a modern érzékenységet, kortársai számára nem volt túl sápadt.
Mary Shelley a szívét egy asztalfiókban tartotta, közel a munkahelyéhez. Ott maradt egészen 1851-ben bekövetkezett haláláig. Egy évvel később fia, Percy Florence Shelley holmija válogatása közben fedezte fel a maradványokat. A szívet selyembe csomagolva találta egy darab hamuval és egy részletet Adonais-ból, a versből, amelyet Percy barátja, John Keats tiszteletére írt.
Percy Bysshe Shelley mitologizálása
Percy Bysshe Shelley halála és szívének sajátos sorsa jelent meg a költő mitologizálásához. Fiatal korában bekövetkezett hirtelen halála, párosulva a hamvasztását körülvevő gótikus elemekkel, megpecsételte tragikus, szinte szent figura hírnevét – a költő és kritikus Matthew Arnold leírása szerint egy „hatékony angyal”. A haláláról romantikus beszámolók, különösen azok, amelyekről szóló Trelawny írt, tovább erősítette ezt a képet. Trelawny számos – az előzőnél kidolgozottabb – újramesélése az eseményről egy tragikus veszteséget szinte mitikus történetté alakított, amely a korszak gótikus érzékenységével rezonált.
Mese a szerelemről és a veszteségről
Mary Shelley és Percy szívének története több, mint egy gótikus érdekesség; ez a mélységes szeretet és kapcsolat bizonyítéka, amelyet megosztottak egymással. Mary döntése, hogy megtartja a szívet, mélyen személyes tett volt, tükrözve Percyvel való tartós köteléket, még a halálban is. Arra is rávilágít, hogy az élők milyen összetett módon kezelik a veszteséget, különösen egy olyan korban, amikor a halál a mindennapi élet állandó része volt.
Bár ennek a történetnek néhány részlete idővel megszépült, a lényegi igazság továbbra is fennáll: Mary Shelley, a szerző, aki Frankensteint adta a világnak, férje maradványainak egy darabját élete végéig tartotta. Ez az egyszerre hátborzongató és mélyen romantikus cselekmény megszilárd helyüket az irodalomtörténeti évkönyvekben, emlékeztetve minket arra, hogy az élet és halál, a valóság és a fikció közötti határ néha nagyon vékony is lehet.
Ezeket a cikkeket is érdemes elolvasni:
17. századi szamurájkardra bukkantak Berlinben
A mezoamerikai „alvilágot” egy földcsuszamlás nyelte el
Forrás: