Sztálin legszörnyűbb Gulag-tábora, amit lakói csak Kannibálszigetnek neveztek
1933-ban a Szovjetunió vezetése elhatározta, hogy Nyugat-Szibériában egy aprócska szigetet, a Nazinót egy új mezőgazdasági kolóniává, ahol a társadalom peremére szorult embereket kényszeríthetik termelésre az állam érdekében. Az elképzelés azonban borzalmas tragédiába torkollott, a szigetre érkezett több ezer ember ugyanis egy Gulag-haláltáborba került.
Sztálin Gulagjai nem arra voltak kitalálva, amit a polgárok sejtettek
Képernyőfotó: Geographics/YouTube
A Nazino-sziget katasztrófája bármilyen szörnyű történet is, csupán egy epizód volt a sztálini rémuralom szörnyűségei között. A Gulag kényszermunkatáboraiban a kulákok elleni erőszakos fellépések során, valamint a mezőgazdasági kollektivizálás által okozott éhínségekben emberek milliói veszítették életüket. Nazino szigetének történetét azonban még ők is évtizedekig titkolták. Az itt történt szörnyűségek miatt kapta a hely a Kannibálsziget nevet.
Bárki bejuthatott
A Gulag-rendszer és a titkosrendőrség terve az volt, hogy bűnözőket és „nem kívánatos” személyeket telepítsenek műveletlen területekre, ahol önellátó közösségeket hozhatnak létre. A valóságban azonban ezek a „különleges telepek” teljesen életképtelenek voltak. A Nazinóra hurcoltak többsége nem politikai fogoly vagy veszélyes bűnöző volt, hanem olyan emberek, akiket Moszkva Sztálingrád vagy Szentpétervár Leningrád utcáin tartóztattak le belső útlevél hiánya miatt. De nem kellett különösebb indok sem ahhoz, hogy csak oda szóló utat “nyerjenek” az ártatlan polgárok, köztük gyerekek. Egy férfit például azért vittek el, mert kilépett az utcára cigarettázni, míg egy diáklányt a nagynénje lakásának ajtaja előtt fogtak el.
Azonnal elszabadult a pokol
1933 májusában érkeztek meg az első foglyok a Nazino-sziget Gulagjára az Ob folyón. Az embertelen körülmények között, szűkös bárkákon megtett utazás alatt már több mint két tucat fogoly meghalt, így őket nevezhetjük a legszerencsésebbeknek. Amikor partra értek, hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a mocsaras terület megművelésére semmilyen esélyük sincs. Nem kaptak szerszámokat, sem megfelelő menedéket. Élelmiszerként pedigmindössze 20 tonna liszt állt rendelkezésükre, így hát nem csoda, hogy azonnal káosz tört ki.
A liszt elosztásáért folytatott küzdelmek, a klikkek és a menekülőkre vadászó őrök erőszakos tettei mindennaposak lettek. A lisztet szárazon fogyasztók megfulladtak, a folyóvízzel keverők pedig vérhasban haltak meg. Éhínség és betegségek után hamarosan megjelent a kannibalizmus is. A túlélők beszámolói borzalmas részleteket tártak fel. Gyilkos bandák szedtek áldozatokat, nőket kötöztek fához, hogy testrészeiket levágják és megfőzzék.
Egy szomszédos osztják falusi emlékezett egy asszonyra, aki eljutott hozzájuk, bár vádlija már nem volt meg. Az őrök viszont nem avatkoztak közbe, sőt, újabb foglyokat szállítottak a szigetre, mintha csak vágóhídra küldenék őket. Júliusra a tábor bezárása után a mintegy 6,700 emberből csupán 2,200 maradt életben, de közülük sokan már annyira legyengültek, hogy más táborokba való áthelyezésüket sem élték túl, az őrök viszont csak enyhe büntetéseket kaptak.
Még a Szovjetunión belül is titkolták
Nazino borzalmaira egy Vaszilij Velicsko nevű hivatalnok derített fényt, aki saját kezdeményezésből indított vizsgálatot a Gulag-tábor kapcsán. Jelentésében félig elfogyasztott holttestekről írt, így azonnal kizárták az állampártból, ténykedését az archívum mélyére rejtették. A történet végül a Memorial emberi jogi szervezet kitartó munkájának köszönhetően került nyilvánosságra az 1980-as évek végén. Ma egy fa kereszt emlékeztet Nazino tragédiájára, ahol minden évben megemlékeznek az áldozatokról, akik túlzás nélkül a földi poklot élték át.
Érdemes elolvasni:
