Az 1800-as évek elején egy Németországban talált, lándzsával átszúrt fehér gólya örökre megváltoztatta a tudományos gondolkodást a madárvonulásról. Ez a különös példány, amelyet ma „pfeilstorch”-ként (nyíl-gólya) ismerünk, az első kézzelfogható bizonyítékot szolgáltatta arra, hogy a madarak hatalmas távolságokat tesznek meg a világ különböző pontjai között.
A madárvonulás évezredek óta rejtélyt jelentett az emberek számára. Noha sok ősi kultúrában léteztek megfigyeléseken alapuló hiedelmek a madarak vándorlásáról, a pontos ismeretek hiányában olyan elméletek is elterjedtek, mint hogy a madarak a tavak fenekén alszanak téli álmot, vagy hogy a Holdra repülnek. Arisztotelész már Kr. e. 4. században feltételezte, hogy bizonyos madarak, mint például a darvak, Afrikába repülnek. De ezek az elméletek bizonyíték nélkül maradtak — egészen 1822-ig.
A pfeilstorch felfedezése
1822 tavaszán egy fehér gólya szállt le a németországi Mecklenburg egyik birtokán. A helyiek észrevették, hogy a madár nyakán egy 75 centiméter hosszú afrikai lándzsa állt ki – a madár valahogy túlélte a sérülést. Pár nap múlva lelőtték, testét pedig a Rostocki Egyetem természettudományi gyűjteményébe vitték — írja az Audubon.
A vizsgálat során Heinrich Gustav Flörke botanikus megállapította, hogy a lándzsa vashegyű, egzotikus, trópusi fából készült, és nagy valószínűséggel a Nílus felső szakaszán – a mai Szudán területén – használták vadászatra. Ez azt jelentette, hogy a madár hatalmas távolságot tett meg Európából Afrikáig és vissza. A pfeilstorch ma is megtekinthető a Rostocki Egyetem múzeumában.
Nem egyedüli eset
A pfeilstorch ugyan a leghíresebb, de nem egyedüli madár volt, amely ilyen „társított bizonyítékkal” érkezett haza. Azóta több hasonló esetről is beszámoltak, amelyek megerősítették, hogy bizonyos fajok valóban Afrikába vándorolnak telelni.
A tudományos áttörés kezdete
Bár a pfeilstorch nem indított azonnali forradalmat a tudományban, jelentős nyomot hagyott. A 19. század során egyre több európai felfedező és természettudós találkozott olyan afrikai közösségekkel, akik már régóta tisztában voltak a madárvonulás tényeivel. Például Henry Baker Tristram angol természetbúvár a Szaharában tett expedíciója során megtudta, hogy a helyiek pontosan tudják, hogy a fecskék minden évben Timbuktuba vonulnak.
Madárgyűrűzés: a modern kutatás kezdete
A madárgyűrűzés bevezetése új korszakot nyitott a vonulási kutatásokban. A 19. század végére már alumíniumból készült, egyedi kódolású gyűrűket használtak Európában, majd az Egyesült Államokban is elindult a Bird Banding Laboratory programja. E módszer segítségével kiderült, hogy sok madár évente ugyanazt az útvonalat követi, és ugyanoda tér vissza.
Éjjeli vándorok és repülési hívások
A kutatók azt is felfedezték, hogy a madarak többsége éjszaka vándorol, és speciális hangokat – úgynevezett repülési hívásokat – használnak a raj összetartására. Ezeket a hívásokat hangrögzítőkkel tanulmányozták, újabb bizonyítékot adva a vándorlási szokásaikra.
Műholdas és rádiós követés
A 20. század vége és a 21. század eleje új eszközöket hozott: ma már műholdas nyomkövetőkkel és rádiós jeladókkal térképezhetjük fel a madarak mozgását, méghozzá pontosan. Ennek köszönhetően ma már tudjuk, hogy például a fehér gólyák valóban Szubszaharai Afrikában telelnek, és nyomon követhetjük, pontosan milyen útvonalon térnek vissza Európába.
A madarak éneke és mikrobiomja is mesél
A pfeilstorch által inspirált kutatások újabb és újabb technikákat eredményeztek. Egy 1979-es vizsgálatban például kimutatták, hogy az európai nádiposzáta éneke afrikai madarak hangjait is tartalmazza, amelyekkel valószínűleg telelés közben találkozott. Ma már a madarak tollának kémiai összetételét (izotópanalízissel), sőt még a bélflórájuk változásait is vizsgálják, hogy megértsük a vonulás hatásait.
Ezeket a cikkeket is érdemes elolvasni:
Charles Darwin egyik legfontosabb munkája nem az evolúcióról szólt
Magyar trónörökösről nyílt tárlat az Oszakai Világkiállításon
