Egy másik szemüveget kellene felvenniük azoknak az, elsősorban történészeknek, de mindenkinek, akik felelősek a néplélek alakulásáért. Némi túlzással azt mondhatnánk ugyanis, hogy ma úgy tekintünk a Kárpát-medence magyarságára, mint a siralomvölgyben élők sokaságára, akiket a történelem során hol innen, hol onnan érkező más népek jól elvertek, és történelmünk ezeregyszáz éve során mindig a rövidebbet húzták. Hát nézzük, mit mutat ez a másik szemüveg.
Szerző: Fazakas Csongor szociológus, az OSzK lapjának (Új könyvek) volt szerkesztője
896-ban megérkeztünk a Kárpát-medencébe. Honfoglalásnak nevezzük ezt az eseményt, de már ez a fogalom sem fedi a teljes valóságot. Nem kellett ugyanis elfoglalni a helyet, amely fogalom valamifajta hódításra utal, holott az itt élő népcsoportok nem fejtettek ki különösebb ellenállást, már csak azért sem, mert részben már itt élő magyarokból álltak (lásd például kettős honfoglalás), ezért inkább a Kárpát medencében való békés letelepedésnek kellene nevezni ezt az eseményt, Arról már nem is beszélve, hogy nemrég még azt a nézetet hirdették történészeink, hogy nem bejöttünk a Kárpát medencébe hanem bezavartak minket a besenyők, akik elől menekültünk.
Alig telt el 10 év, éppen csak belaktuk az új hazát, Európa akkori nagyhatalma a Német-Római Birodalom vezetői úgy döntöttek, hogy meg kell semmisíteni, de legalábbis vissza kell zavarni a magyarokat az ázsiai pusztákra. Ahogy írták: „rendeljük, hogy a magyarok kiirtassanak”. 907-ben a keleti frank király vezetésével egy átfogó támadást intéztek a magyarok ellen Pozsony határában. Ez volt a nevezetes Pozsonyi csata, amelynek kimenetele nagy futás volt vissza Bécs felé, ugyanis a magyarok fölényes győzelmet arattak.
Nyugodtan kijelenthetjük, hogy ez a csata volt a 10. század legnagyobb hadjárata Európának, ugyanis bár a század folyamán jellemző volt a kisebb nagyobb csaták előfordulása, de ilyen átfogó, a Birodalom által indított, egy nép kiirtását célzó hadjárat nem volt másik. Nem véletlen, hogy az Amerikai Katonai Akadémia tananyagában is szerepel. Érdemes itt megemlíteni, hogy milyen „izgalmat” okozott a labanc lelkűek körében ennek tudomásul vétele. Nem is hagyták szó nélkül-. Addig-addig kutakodtak, míg kiderítették, hogy a kötelező vizsgaanyagban nem szerepel, csak az un. háttér ismeretekben.
Ez viszont két dolgot jelent: 1. tehát szerepel az Akadémia tananyagában, 2. minden kitűnő eredménnyel végzett amerikai katonatisztnek tudomása van e csatáról. Sokatmondó, hogy mit ír erről a csatáról a négykötetes Magyarország történeti kronológiája c. könyv: „IV. (gyermek) Lajos keleti frank királynak Pannónia visszafoglalására indult serege Braslauespurchnál (Pozsony, egyes vélemények szerint Zalavár) a magyaroktól megsemmisítő vereséget szenved.” Ennél az egy mondatnál talán még az amerikai katonák is többet hallottak e csatáról.
Nem túlzás kijelenteni, hogy a történelem tudomány terminus technikusának szörnyszülötte a „kalandozások kora” megnevezés. A tizedik század évtizedei során (899-972) a magyarok számtalan harci eseménynek voltak résztvevői. Ezek nem kalandok voltak, hanem véres, áldozatokkal járó csaták. Úgy mondhatnánk, hogy a könnyűlovas magyar harci technika sikerkorszaka. E csatáknak két oka volt. Egyrészt a vélt, vagy valós elrabolt avar kincsek visszaszerzése, de zömében azért, mert a korra jellemző problémamegoldási gyakorlatnak megfelelően – amikor a diplomácia nemhogy gyermek cipőben, de még tipegőben sem járt –, ha konfliktus keletkezett két fél között (hatalmi harcokról van szó) a kard ki kard elve érvényesült.
Ezekben a csatákban rendre az a fél győzött, amelyik a magyarokat hívta segítségül (természetesen nem szívességi alapon). Két komoly vereség érte a magyarokat a több tucat csata során 933-ban Merseburgnál, és 955-ben Augsburgnál. Történelemoktatásunkra jellemző, ha ma megkérdezünk valakit, hogy mit tud a „kalandozások koráról”, ha egyáltalán tud róla valamit, akkor ezt a két eseményt említi. Európa 10. századi történelmének meghatározó, zömmel a magyarok győzelmével záruló , Európa népeit könyörgő imára késztető – A magyarok nyilaitól ments meg Uram minket – eseménysorról történelemoktatásunk azt sugallja, hogy kétszer jól elvertek bennünket.
Oszlassunk el egy manapság sokak által felhozott tévhitet (vagy talán szándékos hazugságot). Amikor vitánk van Nyugat Európa egyes számunkra kedvezőtlen döntésével kapcsolatban, rendre az a válasz, hogy már Szent István is nyugathoz kötötte az országot, tehát ha van is más véleményünk egy-egy döntéssel kapcsolatba, fogadjuk el azt, hiszen egy család vagyunk.
Óriási tévedés ezt hinni. A korszak rendes menete az volt, hogy a megalakult országok királyai a kor európai nagyhatalmától, jelesül a Német-Római Birodalom fejétől kértek és kaptak koronát (pl. Csehország, Lengyelország, stb.). Szent István azonban nem ezt az utat követte (talán még emlékezett a Pozsonyi csatára), ő kizárólag és közvetlenül a Pápától volt hajlandó koronát kérni és megkapni. Nem Európához csatlakozott tehát, hanem a kereszténységhez.
Ezek után nézzünk meg még néhány eseményt történelemtudatunk rögzített formáiról, a „siralomvölgy” későbbi történelméből.
1241-ben Mohinál a mongolok – a kor Ázsiai nagyhatalma, akik abban az időben Kínát is leigázták (mongol volt a kínai császár) – legyőzték a magyar sereget, és elárasztották az országot (nem tudni miért Tatárjárásnak nevezik ezt az eseményt), majd egy év múlva meghalt Ödögej nagykán, és hogy Batu kán is részt vegyen a kánválasztáson, kivonultak az országból. (Mondhatjuk, micsoda szerencsénk volt). Akkor nézzük hogyan is történt mindez valójában? 1. Ödögej december 11-én halt meg, a mongolok a következő év március közepén hagyták el az országot, vajon miért vártak több mint három hónapot? 2. Valójában nem volt kánválasztás, az özvegy még évekig magánál tartotta hatalmat.
Akkor nézzük, valójában mi lehetett a mongolok visszavonulásának valódi oka. Nem azért jöttek Magyarországra, hogy leigázzanak bennünket, hanem azért mert ez az út vezetett Rómába, ugyanis valódi céljuk Róma és a kereszténység elpusztítása volt. Ehhez azonban Magyarország meghódításán keresztül vezetett volna az út. Ez viszont nem sikerült, mert a magyarok hősies küzdelemben elveszítették ugyan Muhinál a csatát, de nem hódoltam meg. Ellenkezőleg, a várakba menekült lakosság, az arra potyázó mongolokra rátámadt, így azok nem mehettek tovább Róma felé, mert nem tudták elérni azt, hogy biztos hátországot tudjanak maguk mögött. Ez lehetett a legfőbb oka a kivonulásnak, persze lehet, hogy a kánválasztás is közrejátszott benne.
Egy másik jelentős csatavesztés történt Mohácsnál. Az esemény kísértetiesen hasonlít az előzőhöz. A közel-Kelet akkori nagyhatalma – Egyiptomig terjedt a területe – szintén Róma és a kereszténység elpusztításának szándékával, szintén hatalmas létszámfölénnyel, melyhez a franciák révén (ők szállították az ágyukat) technikai fölény is társult, Mohácsnál csatát nyertek a hősiesen harcoló magyarok felett.
Az ország három részre szakadt, s a középső részt megint csak téves fogalommal „hódoltsági területnek” nevez történelem tudományunk, holott éppen azért nem tudtak a törökök tovább menni Róma felé, mert nem tudták birtokba venni a megszállt területet (gondoljunk csak Szigetvárra vagy Egerre). Sajnos sokáig itt voltak (kellett volna egy szultán választás), sok pusztítást végeztek, de végül némi nyugat-európai segítséggel sikerült kiűzni őket az országból. Minden esetre a százötven év nem volt elég arra, hogy a magyarok egy jelentősebb része számára igazodási ponttá váljon Isztanbul, szemben a későbbi korokkal:Bécs, Berlin, Moszkva, jelenleg meg Brüsszel)
Ekkor történt gyökeres, és máig tartó változás a magyarság sorsában. Általában Mohácshoz kötik történelmünk megváltozásának idejét. Sok szempontból 1526 valóba sorsfordító volt az ország életében, hiszen előtte nem tudták Magyarországot legyőzni idegen hatalmak, bár próbálkoztak – a Pozsonyi csata után még egyszer mintegy 120 évvel később, ám Szent Istvánnal ugyan úgy jártak, mint Árpáddal, nagy volt a futás Bécs felé. Valójában azonban Buda visszafoglalásával új korszak kezdődött az ország életében. Eddigi történelmünk arról szólt, hogy egy erős akaratú, gerinces nép, ha veszít is csatát, nem adja meg magát, hanem tovább küzd, amíg eléri célját. Ebben történt gyökeres, máig tartó változás. Ismerős képlet: segítettek, aztán itt maradtak, mint a szovjetek 1945 után.
Az itt maradt osztrákok az eddig alkalmazott módszertől eltérően (ami nem vált be) nem harc árán akarták meghódítani az országot, hanem azt a bizonyos egyenes gerincet igyekeztek megroppantani. És mivel lehet egy nép önbizalmát kikezdeni? Meg kell hamisítani a történelmét és a kultúráját. Neki is láttak német alapossággal. A geszták, krónikák, néphagyomány tudománytalan legendák, mondták, ők viszont „tudományos alapon” bizonyították, hogy a hun-magyar rokonság légből kapott legenda csupán. (A Magyarságkutató Intézet által végzett genetikai vizsgálatok, de más vizsgálatok, mint pl. egy mongol kutató nemrég megjelent kötete /Banzragch Bayar: Hun utódok/ is azt bizonyítják, hogy igenis létezik e két nép között rokonság, vagy éppen azonosság.
Anonymusnak tehát igaza volt.) . Érdemes itt megemlíteni egy másik, lelki-szellemi rokonságot: Attila meghódította Európát az óceánig, ám Róma kapujánál megállt, nem támadta a keresztény egyház bölcsőjét. Magyarország ezeréves története szinte másról sem szól, mint a kereszténység védelméről. A másik geréncroppantó területen, a kulturális hagyomány megváltoztatásának a területén is sikerrel jártak. Bécsből jött „nyelvészek”, Humfalvy és társai „tudományosan bizonyították”, hogy a magyar nyelv nem ősi, szervesen kialakult nyelv, hanem egy nyelvcsalád, a finnugor nyelvek egyik leágazása. Ez olyan jól sikerült, hogy napjaink egyetemein tanszékek, valamint akadémiai kutatóhelyek témája e nyelvcsalád kutatása.
Itt megint a Magyarságkutató Intézet kutatási eredményére kell utalnom, amely az Árpád-ház genetikai vonalát 4500 évvel ezelőttig, a mai Afganisztán északi területéig vezette vissza, (ott pedig tudomásom szerint nem éltek finnek). Babits Mihály Mi a magyar című esszéjében a következőt írja” A magyarság, amelynek lényegét kérdezem, történelmi jelenség. Az átörökítés mely folytonosságát biztosítja, nem testi, hanem szellemi.” Illyés Gyula Ki a magyar című dolgozatában pedig a következőt „ Minden nemzetnek vannak ilyen jellegzetes vonásai, szokásai, melyeket soha nem feled. Nyilván még az őskorban, a népek gyermekkorában tanulták meg.”
A Magyarságkutató Intézet abba a korba és arra a földrajzi helyre vezette vissza a magyarságot, amikor és ahol az őskori kultúra virágzott, az Indus-völgyi, más néven Harappai kultúrához. E kultúrát röviden úgy jellemezhetnénk, hogy ez az a kor, amikor az ember isteneivel együtt élt, ahogy Hermes Trismegisztos kőtáblára véste: Ami fent van ugyanaz, mint ami lent van. Ami lent van ugyanaz, mint ami fent van Mivel a földi világ az istenek világához hasonlatos, ezért annak bárminemű megváltoztatása a isteni rend megváltoztatását jelentené, ezért ez fel sem merülhetett. És ez az időszak, amikor az emberek között különösebb vagyoni különbség még nem alakult ki. Ismerősebb példát említve, az a Biblia édenkertje -Ez lehet az a korszak és helyszín, amit Illyés a magyarság gyermekkoraként említ, és ahol kialakultak azok a bizonyos jellegzetes vonások és szokások, a »magyar észjárás«.
Mindenki figyelmébe ajánlom e téren Karácsony Sándor: A magyar észjárás c. kötetét, melyben részletesen kifejti a szerző a több író, költő és egyéb, a magyar nyelv szerkezetével foglalkozó értelmiségi által a magyar nyelv grammatikai szerkezetének egyediségét érintő véleményét. E szerint a magyar nyelv szerkezete mellérendelő jellegű, szemben az uralkodó európai nyelvekkel, melyek alá-fölé rendelő szerkezetűek.
A szerző e nyelvtani szerkezet kialakulását a magyar észjárással, mentalitással hozza összefüggésbe, ami azt jelenti, hogy a magyarság befogadó mentalitásának megfelelő mellérendelő nyelvi szerkezet hosszú nyelvi fejlődés eredménye. A magyarság másokat elfogadó, befogadó mentalitására álljon itt egy tény: ezer évig együtt éltünk a szlovákokkal, nyolcszáz évig a horvátokkal, több száz évig az erdélyi szászokkal, és a mai Magyarországon élő svábokkal. A tizenkilencedik századi nacionalista mozgalmakat leszámítva, nem volt különösebb ellentét az itt élő népek, népcsoportok között.
Trianon után a szlovákok egyesültek a csehekkel, a horvátok a szerbekkel, a szászok román fennhatóság alá kerültek. A nem sokára bekövetkezett kommunista diktatúra alatt nem volt szabad mozgásterük, a kilencvenes években azonban, amint lehetőség adódott, a szlovákok békésen elváltak a csehektől, a horvátok kegyetlen harc árán a szerbektől, a szászok pedig meg se álltak Németországig, a svábok maradtak. A fent említett őskor az a helyszín, ahol a magyarság mentalitása kialakult és évezredek után is megmaradt rögzült formában a génekben.
Az osztrákok gerincroppantó igyekezete részben sikerrel járt, mert Hegedüs hadnagyok mindig és mindenhol voltak és lesznek, de tömegbázist maguk mögé állítani ritkán tudnak. 1918-19_ben kiderült, hogy a labanc mentalitás jelentős tömeget tudott maga mögé állítani, még csatát sem kellett veszíteni ahhoz, hogy az ország kétharmadát elvegyék tőlünk. A mások érdekeit a magyarokénál fontosabbnak tartók meg se próbáltak ellenszegülni az Antant akaratának. Az akkor Magyarország területénél és népességszámánál kisebb Törökország nem hajolt meg ezen akarat előtt, nem is veszített területéből, pedig rájuk is ezt a sorsot szánták.
Tekintsünk úgy történelmünkre, hogy az gerincerősítő erőt adjon a felnövekvő generációknak, mert a labanc mentalitás terjedése ellenére volt itt 1848-49, meg 1956, mely események hőseire felnézünk, büszkék vagyunk rájuk. Hát ugyanilyen büszkeséggel tartsuk számon a Muhinál, vagy Mohácsnál keményen harcoló hőseinkre, nem beszélve a Pozsonyi csata, és más megnyert csaták hőseiről.
A megroppant gerincűek száma tovább növekedett a szocializmus évtizedei alatt, és sajnálatos módon már nem csak a nagyvárosokban, hanem a „trágyával etetett gombák” körében is vidéken. Köszönhetően a labanc mentalitásúak álságos, demagóg aknamunkájának. Ma már ott tartunk, hogy akár választást is nyerhetnek. Emeljük fel a fejünket és erősítsük meg azt a bizonyos gerincoszlopot, hogy ez ne fordulhasson elő.