Oscar-díjas doku egy polip életéről

Állat és ember kapcsolatáról még nem született olyan természetfilm, mint a Tanítóm, a polip. Egyrészt, teljesen hiányzik belőle a műfaj minden hűvös távolságtartása. Másrészt viszont, mégiscsak egy polipról szól, aki a moszaterdőben él. A Netflix filmje 2021 Oscar-díjas dokumentumfilmje.

A járvány idején a magány és a szeparáció az emberi élet alapélményeivé váltak. Talán nem csoda, hogy az áprilisi Oscar-gálán végül nem egy társadalmi egyenlőtlenségekkel foglalkozó dokumentumfilm vitte el a legjobbnak járó díjat, hanem egy lírai természetfilm, a Tanítóm, a polip. A Netflixen nem ez az első olyan doku, ami – elvileg – spontán módon született. Gondoljunk csak a tavalyi Tigriskirályra, ahol az amerikai vadállattartókról szóló sorozat végül a filmesek legnagyobb meglepetésére valós bűnügyi tragikomédiává fejlődött.

És a Tanítóm, a polip-ra is igaz, hogy legalább annyira szól az emberekről, mint az állatokról.

Egész pontosan egy emberről, Craig Foster dél-afrikai természetfilmesről, aki egy fájdalmas életközépi válság megélése során úgy döntött, hogy egy évre visszavonul, és az idejét inkább szabadtüdős merüléssel tölti egy eldugott atlanti-óceáni moszaterdőben. Ilyen extrém körülmények között találkozott a címszereplő polippal, akihez aztán majdnem egy teljes életen keresztül (egy közönséges polip alig több, mint egy évig él) minden nap visszatért, nem otthon felejtve a vízalatti felvételek készítésére alkalmas kameráját. Az egészestés film ennek a különös kapcsolatnak a történetét meséli el mesteri fényképezés és drámai háttérzene kíséretében – ilyen szempontból az Oscar-szereplés tökéletesen indokolt.

Kép: Hivatalos előzetes

Craig Foster álmodja a polipot, a polip őt és mindhármunkat én

Az alaphelyzet pedig mindenképpen újszerű. Más természetfilmekhez képest a figyelem egyetlen állatra összpontosul, amely ráadásul nem is tűnik annyira egzotikusnak. Ahogy a környezet sem, a téma sem változik túl sokat: a polip eszik, alszik, elbújik a ragadózók elől, és szép lassan hozzászokik a búvárszemüveges vendég közelségéhez, sőt – afféle polip-módon – ragaszkodni is kezd hozzá. Abba a filmmel kapcsolatos vitába, hogy a kapcsolatuk intimitása milyen mélységű, teljesen felesleges belemenni.

Aki nem teljes nyitottsággal ül a képernyő elé, azt úgy is idegesíteni fogja a film túláradó érzelmessége és drámai banalitása.

A filmben zajló műfaji játék ugyanakkor izgalmas. Ahelyett, hogy objektív, rövid részletekben adagolná a természettel kapcsolatos ismereteket, mint ahogy az egy természetfilmtől elvárható, a főszereplővel együtt tesz a részévé a polip vízalatti világának. Foster „belülről próbálja látni” a moszaterdő mikrokozmoszát, a poliphoz közelkerülés révén „át akarja érezni” a moszaterdő csodáit és veszélyeit, és ezzel belőlünk is kizsarol egy teljesen újszerű hozzáállást.

Kép: My Octopus Teacher Official /Facebook

Túltolt csápolás(?)

Ugyanakkor a film hibája is talán éppen ez: Craig Foster a polip révén „találja meg újra önmagát”, tud „új életet kezdeni” és „kibékülni a világgal” – megannyi közhely, melyek csaknem mindegyike elhangzik valamilyen formában.

Miközben az állatot kíséri, egyre inkább az az érzésünk, hogy az állatra kivetített Craig Fostert kapjuk,

akiből talán icipicit kevesebb is elég volna. Ráadásul a kicsit erőltetett drámai szerkesztettség és az egyértelműen több kamerafelvételből összevágott jelenetek időnként felkeltik az ember gyanúját. Vajon mennyi a heves érzelmek közül a nem megjátszott? Mennyire őszinte a narráció? Nem előre megírt történetet látunk-e?

De behúzom a kritikus oroszlánkarmait (vagy kitartott kisujját?). A film egyedi, kedves, szép; megtekintését jó szívvel ajánlom az egész családnak.