Az atomfegyverek ötlete alapvetően aggasztó sokak számára. Azonban a hidegháború alatt, igazán vad elképzelések is születtek. Hála az égnek ezeket a katasztrofális próbálkozásokat még időben leállították, így a használatukra sose került sor. Azt hinné az ember, hogy egy hétköznapi atombombánál rosszabb nem létezhet, de úgy tűnik tévedtünk. Nézzük is meg, hogy mi volt az a Pluto-terv!
A versenyszellem sokakat magával ragadott, főleg a hidegháború közben, mialatt tombolt az űrverseny. Eredetileg akadtak fenntartások egy olyan nukleáris fegyverrel kapcsolatban, amely folyamatosan a levegőben cirkált volna. Azonban az aggodalmak egy csapásra megszűntek, mikor az oroszok sikeresen fellőtték első műholdjukat a Szuptnyikot. Nemzetbiztonsági okokra hivatkozva nem volt határa a különböző fegyverek fejlesztésének. Ekkor kezdődött meg az úgynevezett SLAM rakéta fejlesztése.
SLAM
A rövidítés magyarul annyit tesz: alacsony magasságban repülő szuperszonikus rakéta. A rakéta alapötlete a mai hiperszonikus rakétákéhoz hasonló. A célja az volt, hogy alacsony magasságban tudjon repülni, elkerülve ezzel az ellenséges radarok érzékelését. A különlegessége nem a céljában, sokkal inkább működésében mutatkozott meg. A SLAM rakéták ugyanis nem szokványos üzemanyaggal működtek volna. A Pluto-terv keretein belül kifejlesztett nukleáris torlósugár-hajtómű rejlett a gépezet szívében. Gyakorlatilag egy atomreaktort szerettek volna a levegőben röptetni.
A Tory-IIA prototípusa.
Forrás: Wikimedia Commons/Department of Energy
A koncepció rendkívül egyszerű volt. Adott volt egy védetlen reaktormag, ami az üzemanyag generálta hőt kívánta helyettesíteni. Köztudott, hogy a reaktormagokat nem árt hűteni, ha nem szeretnénk, hogy leolvadjanak. Szerencsére 1 kilométeres sebességénél másodpercenként pont keletkezik egy enyhe szembe szél, amely alkalmas a reaktormag folyamatos hűtésére.
Mi volt a gond?
Az ötlet remek volt, ha nem számítjuk az időközben felvetődött apróbb problémákat. Például ott van a tény, hogy egy nyílt reaktoron áthaladó levegő nem éppen lesz már utána annyira egészséges és frissítő. Vagyis, amerre a rakéta jár ott megfűszerezi a vidéket egy kis radioaktivitással. De ez még nem minden!
A rakéta nagy előnye, hogy alacsonyan, körülbelül 150 méterre a földfelszíntől tudott volna repülni. Ezzel elkerülte volna a radarok észlelését, cserébe bármerre járt mindenkit megsüketített volna. Nem mintha a süketség sokakat zavart volna, akik ennek a halálgyárnak az útjába kerülnek. Bárki is keresztezte ennek a csodafegyvernek az útját az nagy valószínűséggel kilapult volna a hirtelen jött légnyomástól.
A halálgyár
Ugye eddig említésbe került, hogy ez egy rakéta. Azonban ez nem akármilyen rakéta volt. Ez bizony egy hordozó rakétaként lett tervezve, amely képes lett volna még magával cipelni legfeljebb 16 darab körülbelül 10 megatonnás robbanófejet is. Természetes, hogy egy atomrobbanásnál csak egy tucat másik lehet jobb. Úgyhogy a rakéta miután befejezte volna útját, kondenzcsíkként halált húzva maga után, önmaga is földbe csapódott volna.
Szerencsére az amerikai kormány kissé „provokatívnak” találta ezt a fegyvert, így végül 1964-ben leállították a projektet. Azonban pár prototípussal elkészültek, így legalább biztosak lehetünk benne, hogy a legvadabb álmaink is megvalósíthatók. De mielőtt megnyugodhatnánk, az oroszok megkísérlik a saját verziójukat is kifejleszteni ezekből a fegyverekből. A NATO jelentéseiben csak SSC-X-9 Skyfall néven szerepel ez a rakéta.
[hm_embed link=”https://hellomagyar.hu/2023/01/14/mi-lett-a-harmadik-atombomba-sorsa-a-masodik-vilaghaboruban/” ][/hm_embed]
