Hátborzongatóan szól a Tejútrendszer közepén lévő fekete lyuk ‘visszhangja’
Ha az 1820-as években elég erős teleszkópokkal rendelkezünk, és a galaxis középpontja felé nézünk, akkor egy fényes kitörést láttunk volna. A Sagittarius A* (Sgr A*), a Tejútrendszer magjában lévő szupermasszív fekete lyuk utolsó ismert kitörését körülbelül 200 évvel ezelőtt észleltük először, és azért tudjuk, hogy ez történt, mert egy röntgenvisszhangot hagyott maga után, amelyet a csillagászok kiszúrtak.
A szupermasszív fekete lyukat körülvevő óriási molekuláris felhőket vizsgálva úgy gondolták, hogy ez jó módszer a Sagittarius A* kitöréseinek nyomon követésére. Az ezekből a forrásokból származó röntgensugárzás visszatükrözi a kitörés fényességét. Nagyjából annyi energiát bocsátott ki, mint a Nap 820 ezer év alatt, de ez mindössze egy év alatt zajlott le. A kutatócsoport szerint ez a hirtelen fényességnövekedést olyan, mintha egy szentjánosbogár hasonlította hirtelen olyan fényes lenne, mint a Nap – írja az IFLScience.
A fekete lyuk, amely ‘visszhangzik’
“Az Sgr A* röntgensugárzásának visszaverődése a galaktikus központ térségében lévő sűrű gázon keresztül lehetővé teszi a múltbeli kitörési tevékenységének tanulmányozását évezredekre visszamenőleg” – írják a kutatók a tanulmányban. “A röntgenkontinuum alakja és az Sgr A* közelében lévő óriási molekuláris felhőkből megfigyelt erős fluoreszkáló vasvonal összhangban van a visszaverődési eseményével. Ha ez az értelmezés helyes, akkor a visszavert kontinuum-kibocsátásnak polarizáltnak kell lennie”.
A fény akkor polarizálódik, ha a mozgás irányára merőlegesen egy meghatározott síkban kényszerül oszcillálni. Így működnek a polarizált lencsék is. Mivel csak bizonyos síkokban oszcilláló fényre átlátszóak, a fény nagy részét kizárják. Az űrben ez sok mindenre használható, például a röntgensugárzás visszhangjának vizsgálatára egy kitörés során.
Ez azért is fontos, mert a tudósok számára megadja a polarizált fény meghatározott szögét. Ez úgy működik, mint egy iránytű, amely pontosan a polarizált fény forrására mutat. Ezzel meg lehetett állapítani, hogy a szög a Sagittarius A* felé mutat.
A röntgenjeleket a NASA IXPE (Imaging X-ray Polarimetry Explorer) és a NASA Chandra röntgenteleszkópjának segítségével figyelték meg. A megfigyeléseket később szonifikálták, a forrás fényességét és a visszhangot egy hallható hangspektrummá alakítva.
A szupernagy tömegű fekete lyuk 26 ezer fényévre van a Földtől, és a kitörése egyáltalán nem érintette bolygónkat. A Sagittarius A* körül van egy X7 nevű különös objektum, amely a következő 15 évben táplálékává is válhat annak. Akkor talán tényleg “élőben” láthatunk egy kitörést, még 26 ezer évvel azután is, hogy ténylegesen megtörtént. Számunkra a fény terjedési sebessége és a világegyetem felfoghatatlan méretei miatt azonban mintha most történne.
A kutatás a Nature című folyóiratban jelent meg.
Érdemes elolvasni:
