Hogyan reagáltak az első atomrobbanásra a tudósok?

A Manhattan terv talán a modern történelem legmeghatározóbb kutatása volt, amelynek keretein belül kifejlesztették az első nukleáris fegyvereket. Bár az emberiség sok mindent megélt, de mégis volt valami földöntúli abban, ahogy a tudósok először szembesülhettek az erővel, amelyet saját kezükkel hoztak létre. Ahogy ámulva, de félelemmel telve tekintettek alkotásuk eredményére.

Az első nukleáris tesztet 1945. július 16-án hajtották végre. Ez volt a Trinity nevű, körülbelül 20 kilotonnás bomba. A bomba robbanását több mérföld távolságból kísérték figyelemmel a tudósok, akik a fegyver megalkotásán dolgoztak. Bár legbelül valószínűleg tudták, milyen erővel állnak szemben. Valószínűleg, látva találmányuk elképesztő, már-már földöntúli erejét, szinte mindannyian megdermedtek.

Reakciók

A Live Science szerint a következőképpen reagáltak az ott tartózkodó tudósok. Richard Feynman 20 mérföldnyire tartózkodott a robbanás helyszínétől, mikor kézbe kapott egy fekete szemüveget. Úgy gondolta, hogy a szemüvegben semmit sem fog látni éjszaka, így inkább egy teherautó hátuljából szemlélte az eseményt, amelynek üvege megvédte szemét az ultraviola sugárzástól. Amikor azonban a horizont meggyulladt, reflexből lebukott. Mikor visszanézett, a fehérből narancssárgába változó fényt látta. “Mint egy hatalmas, folyamatosan táguló narancsgömb, amelyből narancsosan izzó füst száll az ég felé.” A robbanást csak körülbelül másfél perccel később hallotta.

James Conant egy gyors villanásra számított, de a fehér fény úgy kitöltötte az eget, hogy egy pillanatig azt hitte valami elromlott. “Az egész világ lángokba borult.”

Bob Serber hasra fekve várta a robbanást egy hegesztő szemüveget az arca elé tartva. Pont amikor a robbanás történt egy pillanatra leengedte a szemüveget. Ekkor a robbanás teljesen elvakította, amely majd csak jó 30 másodperccel később múlt csak el. Elmondása alapján egy ultraviola csíkot látott az ég felé emelkedni több kilométer magasan. “Még 20 mérföldről is éreztem a hőt az arcomon.”

Joe Hrischfelder, akit a radioaktív utóhatás mérésével bíztak meg így írta le az eseményeket: “Egyszer csak az éjszaka nappal lett, hihetetlenül fényes volt. A hűvös éjszaka felmelegedett. A tűzfolyó sárgává, majd vörössé változott, majd az ég felé igyekezett. 5 másodperc múlva a sötétség visszatért, de a levegő lilán izzott, mintha csak az északi fény venne minket körül. A lökéshullám egész föld darabokat hordott el mellettünk, míg mi csak álltunk.”

Robert Oppenheimer maga körülbelül 10 kilométerre lehetett a robbanás helyszínétől. Arccal lefelé feküdt, miközben megjegyezte, hogy a várakozás megviseli. Lélegzetvisszafojtva vártaa végeredményt. Először a fény, majd a robbanás dübörgő hangját hallva megnyugodott. Az eszköz sikeresen működött. Bár később Oppenheimer azt mondta, ez jutott eszébe visszagondolva: “Én vagyok a halál, világok pusztítója.” Számukra ez akkor csak munka volt, valószínűleg abban a pillanatban még nem teljesen tudták realizálni, hogy mit alkottak. Visszaemlékezések szerint akkor még büszke is volt az eredményre.

Ezeket a cikkeket is érdemes elolvasni:

• Az ősi, legendás grönlandi város egykori lakóinak sorsa 500 éve rejtély
• Itt a valaha készült legrégebbi felvétel London városáról