Öt, Cannes-ban csaknem befuccsolt sikertörténet

Nincs Cannes-i filmfesztivál szaftos botrány nélkül.

Egyfelől a filmipart a „biztonsági játékot” játszó filmes hagyományok uralják. Másfelől viszont a filmtörténet a közönségét meglepő, riasztó, sokkoló alkotások révén indított újabb és újabb technikai, narratív és esztétikai forradalmak története. Cannes-ban persze nem csak az újító filmnyelv szokott problémát okozni.

Nem pusztán arról van szó, hogy az európai közönség hozzáedződött ahhoz, hogy Cannes-ban radikálisabb filmes kísérleteket lát; a Fesztivál szánt szándékkal vonzza megosztó rendezők munkáit, legyen szó esztétikai, politikai (és) vagy erkölcsi szempontból megosztó alkotásokról. A 74 éves fesztivál minden évéből sorolhatnánk olyan filmeket, amikről tömegesen kivonultak a nézők, amiket élesen kritizált a filmes sajtó, vagy az Arany Pálmáról döntő zsűri utált. De nem minden botrányfilm jó film. Mi több,

a legtöbb provokatívnak szánt alkotásnál végül elmarad a hőn áhított kultstátusz.

Erre remek példa a 2010-es években számtalan oldalról cincált Adèle élete vagy A barna nyúl 2003-ból, de például Maurice Pialat a maga idején erősnek vélt A sátán árnyékában című filmje sem lett végül rendszeres szereplője a legjobb filmeket tartalmazó válogatásoknak.

Az itt következő 5 filmnek viszont vitathatatlan kultusza alakult ki ellentmondásos Cannes-i fogadtatásuk ellenére is. Közülük három a zúgolódás ellenére is hazavihette az Arany Pálmát. Egy pedig hazavihette volna, ha a rendező kissé visszafogja zabolátlan nyelvét.

Az édes élet (1960)

Kép: Az édes élet hivatalos előzetes

Talán Federico Fellini Arany Pálmával jutalmazott filmjéről a legnehezebb ma elképzelni, hogy heves ellenkezést és vitát váltott ki a maga idején. Különösen Anita Ekberg jelenete a Trevi-kútban volt az, ami széles körben váltott ki rosszallást. A Katolikus Egyház vulgárisnak és dekadensnek minősítette a filmet, amelyről a szentszék újságja, a L’Osservatore Romano „Az undorító élet” címen írt kritikát. A nyitójelenetet, amelyben Krisztus szobrát egy helikopterrel szállítják „az örök város” fölött, szó szerint blaszfémiának minősítették a hatvanas években.

Taxisofőr (1976)

Kép: William Martins FLICKR

Martin Scorsese pszichothrillerét nem időzítették túl jól, hisz épp egy évvel a bemutató előtt robbantottak bombát terroristák a Fesztivál területén. Az igen erőszakos és vérbő remekmű ebben a paranoid közegben nem aratott osztatlan sikert. A közönség egy része, sőt, a zsűri elnöke – A vágy villamosa írója, Tennessee Williams – sem rajongott érte. Utóbbi Robert De Niro karakterének ámokfutását a római cirkuszok véres játékaihoz hasonlította, amit nem szabadna filmeken bemutatni. A rendező már annyira nem reménykedett a filmjével kapcsolatos kedvező fogadtatásban, hogy inkább hazarepült az Egyesült Államokba. Így ott sem volt, amikor a szakmai zsűri – figyelmen kívül hagyva az elnök véleményét – a Taxisofőrnek ítélte meg az Arany Pálmát.

Ponyvaregény (1994)

Kép: 2. Tarantino Retrospective //FLICKR Laura Loveday

Tarantino, akinek arc poétikája, hogy megosztó filmeket készítsen, maga is rendkívül meglepődött, amikor filmjét Arany Pálmával jutalmazták 1994-ben. Ez a véresen egyedi alkotás – a kultfilmek szentgrálja – végül legyőzte a díjra jóval esélyesebbnek gondolt Három szín: Piros című filmet, Krzysztof Kieslowski három szín-trilógiájának záró alkotását. A lengyel rendező egyik rajongója, mikor Tarantinót a pódiumra hívták, hangosan adott hangot nemtetszésének. Aki kicsit is ismeri Quentin Tarantinót, azt nem lepi meg a kritikára adott udvarias reakció: egy kifejező középső ujj a nézőtér irányába.

Visszafordíthatatlan (2002)

Kép: Visszafordíthatatlan hivatalos előzetes

Valószínűleg soha nem lesz olyan kor, ami annyira nyitott esztétikai befogadókészséggel rendelkezne, hogy nem találná megrázónak Gaspar Noé thrillerét. Ez volt az a film, amelynek bemutatójáról körülbelül kétszázan távoztak, de ez a szám magasabb is lehetett volna, ha a filmes durvaságot elviselni képtelen nézők egy része nem ájult volna el a székében ülve. Az ellentmondásos thriller hosszú snittjei olyan minőségű és mennyiségű erőszakot tartalmaznak, amely példa nélküli a film történetében. A cselekmény egy férfi (Vincent Cassel) bosszúját – pokoljárásának történetét – követi, akinek barátnőjét (Monica Bellucci) egy sötét aluljáróban megerőszakolják és félholtra verik.

A film kishíján elviselhetetlen mélységekig süllyed az ember állatiságának sötét mocsarában.

Azonban a rendező különös szerkesztési elvei miatt valahogy mégis nézhető: a történet jeleneteit fordított sorrendben, visszafelé játszva látjuk, és így a kegyetlen gyötrelemfolyam durván indul, de a végén – valójában a cselekmény elején – talán nem is kötünk ki olyan rossz helyen…

Melankólia (2011)

Kép: Melankólia hivatalos előzetes

Ahogy az argentín Gaspar Noé, úgy a dán Lars von Trier is megosztó és erőszakos szerzői filmek készítőjeként ismert. Moziját sötét hangulat jellemzi, ami igencsak megterhelő a színészek számára is. Bár pályájának több filmjére is jellemző, hogy Cannes-ban felháborította közönségét és a szakma egy részét – így például a 2009-es Antikrisztusra – azonban talán a Melankólia idején hozta magát a legnehezebb helyzetbe. A főként a klinikai depresszió természetével foglalkozó filmben Kirsten Dunst játszotta a főszerepet, aki a legjobb színésznőnek járó díjat is megkapta alakításáért.

Tulajdonképpen nem is lett volna semmi baj, ha a Trier frissen felfedezett német származásával kapcsolatos kérdésre egy interjúban nem nyilatkozott volna kicsit szerencsétlenül:

„Most mit mondjak? Megértem Hitlert.”

Egy ilyen mondat után természetesen már hiába próbálta megmagyarázni szavait. Triert kitiltották a Fesztiválról, az Arany Pálmát pedig végül Terrence Malick Az élet fája című filmje vitte el abban az évben. Ettől még, persze, a Melankólia azóta is elismert, ünnepelt alkotás.