Nincs Cannes-i filmfesztivál szaftos botrány nélkül.
Egyfelől a filmipart a „biztonsági játékot” játszó filmes hagyományok uralják. Másfelől viszont a filmtörténet a közönségét meglepő, riasztó, sokkoló alkotások révén indított újabb és újabb technikai, narratív és esztétikai forradalmak története. Cannes-ban persze nem csak az újító filmnyelv szokott problémát okozni.
Nem pusztán arról van szó, hogy az európai közönség hozzáedződött ahhoz, hogy Cannes-ban radikálisabb filmes kísérleteket lát; a Fesztivál szánt szándékkal vonzza megosztó rendezők munkáit, legyen szó esztétikai, politikai (és) vagy erkölcsi szempontból megosztó alkotásokról. A 74 éves fesztivál minden évéből sorolhatnánk olyan filmeket, amikről tömegesen kivonultak a nézők, amiket élesen kritizált a filmes sajtó, vagy az Arany Pálmáról döntő zsűri utált. De nem minden botrányfilm jó film. Mi több,
a legtöbb provokatívnak szánt alkotásnál végül elmarad a hőn áhított kultstátusz.
Erre remek példa a 2010-es években számtalan oldalról cincált Adèle élete vagy A barna nyúl 2003-ból, de például Maurice Pialat a maga idején erősnek vélt A sátán árnyékában című filmje sem lett végül rendszeres szereplője a legjobb filmeket tartalmazó válogatásoknak.
Az itt következő 5 filmnek viszont vitathatatlan kultusza alakult ki ellentmondásos Cannes-i fogadtatásuk ellenére is. Közülük három a zúgolódás ellenére is hazavihette az Arany Pálmát. Egy pedig hazavihette volna, ha a rendező kissé visszafogja zabolátlan nyelvét.
Az édes élet (1960)
Talán Federico Fellini Arany Pálmával jutalmazott filmjéről a legnehezebb ma elképzelni, hogy heves ellenkezést és vitát váltott ki a maga idején. Különösen Anita Ekberg jelenete a Trevi-kútban volt az, ami széles körben váltott ki rosszallást. A Katolikus Egyház vulgárisnak és dekadensnek minősítette a filmet, amelyről a szentszék újságja, a L’Osservatore Romano „Az undorító élet” címen írt kritikát. A nyitójelenetet, amelyben Krisztus szobrát egy helikopterrel szállítják „az örök város” fölött, szó szerint blaszfémiának minősítették a hatvanas években.
Taxisofőr (1976)
Martin Scorsese pszichothrillerét nem időzítették túl jól, hisz épp egy évvel a bemutató előtt robbantottak bombát terroristák a Fesztivál területén. Az igen erőszakos és vérbő remekmű ebben a paranoid közegben nem aratott osztatlan sikert. A közönség egy része, sőt, a zsűri elnöke – A vágy villamosa írója, Tennessee Williams – sem rajongott érte. Utóbbi Robert De Niro karakterének ámokfutását a római cirkuszok véres játékaihoz hasonlította, amit nem szabadna filmeken bemutatni. A rendező már annyira nem reménykedett a filmjével kapcsolatos kedvező fogadtatásban, hogy inkább hazarepült az Egyesült Államokba. Így ott sem volt, amikor a szakmai zsűri – figyelmen kívül hagyva az elnök véleményét – a Taxisofőrnek ítélte meg az Arany Pálmát.
Ponyvaregény (1994)
Tarantino, akinek arc poétikája, hogy megosztó filmeket készítsen, maga is rendkívül meglepődött, amikor filmjét Arany Pálmával jutalmazták 1994-ben. Ez a véresen egyedi alkotás – a kultfilmek szentgrálja – végül legyőzte a díjra jóval esélyesebbnek gondolt Három szín: Piros című filmet, Krzysztof Kieslowski három szín-trilógiájának záró alkotását. A lengyel rendező egyik rajongója, mikor Tarantinót a pódiumra hívták, hangosan adott hangot nemtetszésének. Aki kicsit is ismeri Quentin Tarantinót, azt nem lepi meg a kritikára adott udvarias reakció: egy kifejező középső ujj a nézőtér irányába.
Visszafordíthatatlan (2002)
Valószínűleg soha nem lesz olyan kor, ami annyira nyitott esztétikai befogadókészséggel rendelkezne, hogy nem találná megrázónak Gaspar Noé thrillerét. Ez volt az a film, amelynek bemutatójáról körülbelül kétszázan távoztak, de ez a szám magasabb is lehetett volna, ha a filmes durvaságot elviselni képtelen nézők egy része nem ájult volna el a székében ülve. Az ellentmondásos thriller hosszú snittjei olyan minőségű és mennyiségű erőszakot tartalmaznak, amely példa nélküli a film történetében. A cselekmény egy férfi (Vincent Cassel) bosszúját – pokoljárásának történetét – követi, akinek barátnőjét (Monica Bellucci) egy sötét aluljáróban megerőszakolják és félholtra verik.
A film kishíján elviselhetetlen mélységekig süllyed az ember állatiságának sötét mocsarában.
Azonban a rendező különös szerkesztési elvei miatt valahogy mégis nézhető: a történet jeleneteit fordított sorrendben, visszafelé játszva látjuk, és így a kegyetlen gyötrelemfolyam durván indul, de a végén – valójában a cselekmény elején – talán nem is kötünk ki olyan rossz helyen…
Melankólia (2011)
Ahogy az argentín Gaspar Noé, úgy a dán Lars von Trier is megosztó és erőszakos szerzői filmek készítőjeként ismert. Moziját sötét hangulat jellemzi, ami igencsak megterhelő a színészek számára is. Bár pályájának több filmjére is jellemző, hogy Cannes-ban felháborította közönségét és a szakma egy részét – így például a 2009-es Antikrisztusra – azonban talán a Melankólia idején hozta magát a legnehezebb helyzetbe. A főként a klinikai depresszió természetével foglalkozó filmben Kirsten Dunst játszotta a főszerepet, aki a legjobb színésznőnek járó díjat is megkapta alakításáért.
Tulajdonképpen nem is lett volna semmi baj, ha a Trier frissen felfedezett német származásával kapcsolatos kérdésre egy interjúban nem nyilatkozott volna kicsit szerencsétlenül:
„Most mit mondjak? Megértem Hitlert.”
Egy ilyen mondat után természetesen már hiába próbálta megmagyarázni szavait. Triert kitiltották a Fesztiválról, az Arany Pálmát pedig végül Terrence Malick Az élet fája című filmje vitte el abban az évben. Ettől még, persze, a Melankólia azóta is elismert, ünnepelt alkotás.
itt tudod támogatni az oldalunkat
Érdemes elolvasni
Ezt mondja el rólad az autód tudományosan
80 éve nem volt olyan űrrobbanás, mint ami bármelyik pillanatban bekövetkezhet
A világ legkisebb törzsei: Van, ahol már csak 3 ember maradt
A Holdon lehetnek életre alkalmas barlangok?
Püthagorasz kevésbé ismert bizarr oldala és babfóbiája
A középkori Manhattan: Bologna városában 180 torony állt egykor