Hétfőn, július 6-án lett 56 éves Sandra Bullock, a romantikus vígjátékok első udvarhölgye. Talán meglepő, de az összes film közül, amiben az amerikai színésznő szerepelt, vagyis 59-ből csak 12 volt romkom. Többször is előfordult, hogy izgalmasan meg tudta mutatni drámai arcélét. Összegyűjtöttük kedvenc példáinkat, ahol neves komikusok emlékezeteset alakítottak drámai filmekben.
Már a dráma műnemmel kapcsolatos első elmélkedések óta tudjuk, hogy egy színész számára teljesen más kihívás egy vígjátékban szerepelni, mint egy komolyabb hangvételű alkotásban. A vígjáték rendszerint tökéletlen sztereotípiákat mozgat, karikíroz, túlzott érzelmeket és szenvedélyeket jelenít meg, felnagyítva az események jelentőségét – ennek, no meg a happy endnek köszönhető, hogy felszabadultan tudunk nevetni rajta. A tragikus hangvételű történetek mindig összetett jellemeket ábrázolnak, súlyos helyzetekben.
Egy vígjáték halhatatlan bohócok kicsinyes küzdelmeiről szól, egy tragikusabb hangvételű dráma általában az élet és a halál peremén egyensúlyozó hősökről.
Egy színész tehetségének bizonyítéka, ha a komikus karakterek mellett összetett tragikus hősöket is el tud játszani. Viszont nem jellemző, hogy ismert komikusok ilyen felkéréseket kapjanak – épp azért, mert a bohócjelmezből bizony nagyon nehéz kibújni. Sandra Bullock, például, Alfonso Cuarón Passiótörténet-allegóriájában, a Gravitációban, a faji feszültségekről szóló egyik utolsó őszinte moziban, az Ütközésekben, és A szív bajnokaiban megmutatta, hogy mit ér drámai színészként. Utóbbiban Leigh Anne Tuohy megformálásáért Oscar-díjat is kapott. Az ő tiszteletére következzen tehát még öt eset, ahol komikusként elkönyvelt színészek megrendítő drámai alakításokkal jutalmaztak meg minket.
Robin Williams – Holt költők társasága (1989)
Bár a Good Will Hunting volt a film, ahol alakításáért Oscar-díjjal jutalmazták 1998-ban, és írhatnánk még A halászkirály legendájáról (1992) is, azért mégis a Holt költők társasága volt az, ahol a kedvesarcú Robin Williams először nyűgözött le minket egy drámai alakítással. Az általa megformált tanár, John Keating, egy Vermont-i fiúiskolában, Horatius jelszavával és a költészet remekein keresztül, az élet szeretetére tanítja diákjait. Azonban a „nap megragadása” és az egyéniség forradalma a bigott közegben tragikus következményekkel jár. Az irodalomtanár és fiatal tanítványainak történetét César-, BAFTA és Oscar-díjakkal jutalmazták. Bár Robin Williams itt még nem tudta díjra váltani a jelölést, mégis mindenkinek az agyába vésődött a jelenet ahogy diákjai az asztalon állva búcsúznak tőle Walt Whitman-t idézve:
„Ó, kapitány, kapitányom!”
Cameron Diaz – Vanília égbolt (2001)
Talán, ha Cameron Crowe Vanília égbolt című filmje, a spanyol Nyisd ki a szemed újragondolása, a jobban sikerült feldolgozások közé sorolható, az részben Cameron Diaz-nak is köszönhető. A Shrek és a Charlie Angyalai után és közvetlen az Édes kis semmiség előtt beugrott egy ilyen szerepre,
és ember legyen a talpán, akit nem borzongat meg a szőke ciklon egyszerre neurotikus és önaátadó, kedves mosolya.
Tom Cruise karaktere, David Aames megbízhatatlan playboy, aki egy szerelmi háromszögből súlyos testi és lelki sérülésekkel kerül ki. A szépfiú nem szépfiú többé, és arcával együtt szétesnek lassan emberi kapcsolatai, közvetlen világa és az idő szerkezete is. A furcsa filmes műfajkavalkád nézése közben ritkán tudjuk, álmot látunk-e vagy valóságot – az igazán félelmetes epizódok, amik megkérdőjelezik a megelőző események realitását, jellemzően Diaz karakterének feltünéséhez köthetők.
Nem csoda, hogy alakításáért számtalan díjra, többek között Arany Glóbuszra is jelölték.
Bill Murray – Elveszett jelentés (2003)
Mielőtt 2004-ben egy időre elásta volna magát a Garfielddal, Bill Murray-nek, a Szellemírtók és az Idétlen időkig sztárjának, volt pár drámai alakításokban gazdag éve. Ezek között vitán felül Sofia Coppola Elveszett jelentés című filmje volt a legőszintébb és színészi szempontból is legizgalmasabb alkotás. Murray félig-meddig magát játszhatta el a filmben – a sikeres, de fáradt és közömbös, a hétköznapokba elszürkült, öregedő filmsztárt. Partnere, az akkor mindössze 19 éves Scarlett Johannson volt. A két szereplő között kialakuló kémia a filmet minden idők egyik legjobb romantikus filmjévé teszi – még úgy is, hogy a szó szoros értelmében ez a film egyáltalán nem romantikus, hisz nem szerelemről, a hétköznapi értelemben vett szerelmi vonzódásról van szó.
Murray és Johansson filmje úgy szól saját életünk értelmének megtalálásáról egy másik emberben, hogy közben nem definiálja, címkézi ezt a kapcsolatot, hanem meghagyja a maga különleges tisztaságában.
Bill Murray Oscar-díj fő esélyes volt, még ha végül a kitüntetést el is halászták előle – Sean Penn kapta a Titokzatos folyóért.
Jim Carrey – Egy makulátlan elme örök ragyogása (2004)
Michel Gondry filmjének hatalmas kultusza van, és a legtöbb ehhez hasonló listára Jim Carrey örökbérletet váltott Joel Barish megformálásával.
Vajon eltörölhető egy szerelem emléke? Vajon felcserélhetők-e a személyek életünkben?
A szerelem természetéről és az emlékekről filozofáló, a hagyományos történetmesélés hagyományait többször is felrúgó film ugyan nem hozott Oscar-jelölést Carrey-nek, azonban alakítása „jól öregedett”. Ma már sokan az évtized egyik meghatározó munkájának ismerik el.
Bár a szintén remek Truman Show is szerepelhetne a listán – amit egyébként, a Holt költők társaságához hasonlóan, az ausztrál Peter Weir rendezett – Michel Gondry és Charlie Kaufman egyszerre szürreális-irracionális és belsőséges-hétköznapi meséje a vonzódás természetéről még talán annál is nagyobb hatást gyakorolt.
Adam Sandler – Csiszolatlan gyémánt (2019)
Adam Sandler metamorfózisa nem csak azért sokkolóbb, mint az itt szereplő többi színészé, mert talán mindegyiknél erősebb, zsigeribb alakítást láthatunk, hanem azért is, mert kétségtelenül az ő filmjei a legrosszabbak egyébként úgy általában. (Ezt maga a színész sem tagadja.)
A Csiszolatlan gyémánt zsidó ékszerkereskedője élete üzletét szeretné megkötni, amihez azonban egy rögös útvesztőn kell magát keresztülverekednie, ahol türelmetlen uzsorások, átvert nehézfiúk és egyre súlyosabb eredménnyel eszkalálódó konfliktusok robbantják a járatokat.
A film drámai-tragikus íve szinte tökéletes,
az egyre növekedő feszültség egyenként rántja görcsbe az ember belső szerveit.
Szinte zsibbasztó élmény; utánozhatatlan, ahogy a film úthengere oda-vissza átgurul rajtunk. Adam Sandler szokatlan hősét gyűlöljük, amiért egyre súlyosabb helyzetbe ránt minket magával együtt, de mégis, nagyon szorítunk a sikeréért, hisz vele együtt győzünk vagy bukunk el.
Soha filmnél nem még éreztem ennyire, hogy az én életemmel játszik.
