Ősi üveg, űrbéli titkok: A tasmániai kő, ami felfedheti az élet eredetét!

Az elmúlt húszezer évben a tasmániai őslakosok színes, üvegszerű köveket gyűjtöttek be szigetük nyugati partvidékén. Ezeket a csillogó köveket szerszámokká és dísztárgyakká alakították, és messzire kereskedtek velük. Azonban nem csak ők vonzódtak ezekhez a különleges kövekhez. A kutatók ma ezt az anyagot Darwin-üvegnek nevezik, és segítségével a földtörténet egyik legdrámaibb eseményét tanulmányozzák. Sőt, ez az anyag akár a földön kívüli élet keresésében is kulcsszerepet játszhat.

A Darwin-üveg nem egyedi jelenség. Ehhez hasonló üvegszerű köveket találtak a világ szinte minden kontinensén, kivéve Dél-Amerikát és Antarktiszt. Már időszámításunk előtt 900-ban Kínában is ismerték ezeket a különös kőzeteket, amelyeket az „égistenek tintaköveinek” neveztek. Úgy hitték, hogy viharok után könnyebben lehet őket megtalálni. A kövek fényes felülettel rendelkeztek, és amikor megütötték őket, fémes csengés hallatszott — számolt be róla SciShow.

A 19. század végén a tudósok is elkezdték tanulmányozni ezeket a különleges képződményeket. A tektiteknek nevezett üvegszerű kőzetek kémiai összetétele és megjelenése nem illett a vulkanikus eredetű obszidiánhoz, így a korai elméleteket sorra elvetették. Felmerült az a lehetőség is, hogy ezek a kövek ősi emberi kohászati tevékenység melléktermékei, de később kiderült, hogy a tektitek több mint 100 000 évesek – tehát jóval az emberi fémmegmunkálás kezdete előtt keletkeztek.

Kozmikus katasztrófák nyomai

A valódi megoldás az volt, hogy ezek a kövek nem a Földről származnak, hanem hatalmas meteoritbecsapódások eredményeként jöttek létre. Amikor egy nagy méretű meteorit eléri a Föld felszínét, akár 100 gigapascalos nyomás és 50 000 Celsius-fokos hőmérséklet keletkezhet. Ez elég ahhoz, hogy az érintett kőzetek azonnal megolvadjanak és a becsapódás hatására a magasba lökődjenek. Az így keletkező olvadt kőzetdarabok több mint 80 kilométer magasra emelkedhetnek a sztratoszférába, majd visszahullanak a Földre, különböző formákat öltve.

A tektitek nem véletlenszerűen oszlanak el a bolygón. Minden egyes meteoritbecsapódás egyedi tektitmezőt hoz létre, amelyek kémiai összetételük és koruk alapján különböznek egymástól. Így a világ különböző pontjain fellelhető tektitek sajátos neveket kaptak: Észak-Amerikában georgialit, Közép-Európában moldavit, Nyugat-Afrikában ivorit, és Ausztráliában australit néven ismertek.

Darwin-üveg és Tasmánia meteoritbecsapódása

1914-ben a tasmániai tektiteket Darwin-üvegnek nevezték el a közeli Mount Darwin után. Ezek az üvegszerű darabok gyakran szabálytalan alakúak, buborékokkal tarkítottak, és akár 10 centiméteresek is lehetnek. A kutatások szerint ezek a tektitek körülbelül 816 000 évvel ezelőtt keletkeztek egy hatalmas meteoritbecsapódás következtében. A színbeli eltérések – a fehértől a sötétzöldig terjedő skála – arra utalnak, hogy a becsapódáskor a helyszínen két eltérő kőzettípus volt jelen: a kvarcit világosabb tektiteket hozott létre, míg az agyagos palák sötétebbeket.

A Darwin-üveg kialakulásának végső bizonyítéka a benne található koezit nevű ásvány, amely kizárólag extrém nyomás és hőmérséklet alatt keletkezik. Ez megerősíti, hogy a tasmaniai üvegszerű kövek egy meteoritütközés során jöttek létre.

Ősi élet nyomai az üvegbuborékokban

2013-ban a kutatók mikroszkópos vizsgálatok során szerves anyagokat fedeztek fel a Darwin-üvegben, például cellulózt, lignint és fehérjéket, amelyeket a növények állítanak elő. Ezek az ősi növényi maradványok a becsapódás előtti mocsaras területről származhattak, és a megolvadt kőzetbe záródtak be. A hirtelen hőhatás elpárologtatta a víztartalmukat, így üregek keletkeztek az üveg belsejében, amelyekben az anyagok bomlás nélkül megőrződtek – hasonlóan az ősi borostyánban konzerválódott rovarokhoz.

Mivel a meteoritbecsapódások a Föld teljes történetében előfordultak, az így képződött tektitek egyfajta időkapuként szolgálhatnak, amelyeken keresztül betekinthetünk az ősi földi életbe.

Tektitek és az élet közvetítése más bolygókra

A Darwin-üveg egy másik izgalmas lehetőséget is felvet: mi van, ha ezek az üvegbuborékok nemcsak megőrizték az élet nyomait, hanem át is szállították azt más bolygókra? Az úgynevezett panspermia-elmélet szerint, ha egy égitestet meteoritcsapás ér, a kidobódó törmelék egy része elérheti az űrt, és akár más bolygókra is eljuthat. Eddig úgy gondoltuk, hogy az extrém körülmények megsemmisítenék az élet bármilyen formáját, de a Darwin-üvegbe zárt szerves anyagok arra utalnak, hogy bizonyos biológiai molekulák túlélhetik az űrutazást.

Ezek a megfigyelések nemcsak a földi élet múltjára vonatkozóan adnak fontos információkat, hanem arra is, hogy a meteoritok révén lehetséges-e az élet közvetítése a világűrben. Ha egyszer felfedezünk egy bolygót vagy holdat, amelynek felszínén tektitek találhatók, azok akár egy ősi ökoszisztéma nyomait is őrizhetik.

A Darwin-üveg tehát nem csupán egy különleges ásványtani jelenség, hanem egy természetes időkapszula, amely a földtörténeti kataklizmák, az ősi élet és akár az élet terjedésének kozmikus lehetőségeit is feltárhatja számunkra.

Ezeket a cikkeket is érdemes elolvasni:

„Magyart” jelentett az „ogre” szó?
Óriási megafauna még együtt élt emberrel mindössze 3 500 évvel ezelőtt