A karácsony ma a meghittség, a család és a pihenés ünnepe. A Kádár-korszakban azonban sokak számára inkább a feszültség, a hiány és a kimondatlan félelmek időszaka volt. Legyen szó sorkatonákról, kórházi ágyhoz kötött gyerekekről vagy műszakban dolgozó felnőttekről, az ünnep hangulata gyakran egészen mást jelentett, mint amit a hivatalos propaganda sugallt.
Karácsony a laktanyák falai között a Kádár-korszakban
A kötelező sorkatonai szolgálat idején az év végi ünnepek számítottak a legkritikusabb időszaknak a Magyar Néphadseregben. Az állandó harckészültség miatt a katonák mindössze harmada mehetett haza karácsonyra, a többiek a laktanyában maradtak – legalábbis papíron. A valóságban az ünnepek környékén megszaporodtak a szökések, eltűnések és rendkívüli események – írja beszámolójában a Blikk.
A politikai tisztek már hetekkel korábban figyelték a sorkatonák lelkiállapotát. Nem pszichológusokkal, hanem besúgókkal próbálták kiszűrni, kinél várható szökés vagy akár öngyilkossági kísérlet, ha nem kap eltávozást. A lelkileg labilisnak ítélt katonákat sokszor „megelőzésképpen” fogdába zárták az ünnepekre, ahol állandó felügyelet alatt álltak.
Karácsony környékén a szökések száma többszörösére nőtt. A bakák gyakran fedezték egymást, még a kerítés megmászásakor is. Ha azonban a szökött katona civilben bajba keveredett – baleset, verekedés, súlyosabb bűncselekmény –, az már nem maradt titokban. Voltak évek, amikor a feszültség akkora volt, hogy az őrség nem kapott éles lőszert, nehogy tragédia történjen.
Fenyőág helyett hallgatás
A laktanyákban a karácsonyi hangulat sokáig tiltott volt. A korai években még egy fenyőágat sem lehetett bevinni a körletbe, ünnepi menüről pedig szó sem volt. Az 1970-es évek végére enyhült a szigor: megjelentek a karácsonyi díszek a klubhelyiségekben, később a fenyőfa is. Szenteste ebédre hal került az asztalra, vacsorára viszont maradt a hideg élelem. A rendszerváltás után már pezsgő is jutott, sőt a modernebb laktanyákban a katonák maguk főzhettek ünnepi vacsorát.
A vallásos ünneplés azonban sokáig csak titokban létezett. A miséket rejtve tartották, a hitet és a hagyományokat inkább elhallgatták, mintsem nyíltan gyakorolták volna.
Karácsony a Napló tükrében
A Kádár-korszak karácsonyairól a korabeli megyei lapok, köztük a Napló írásai is sokat elárulnak. Az 1957-es cikkekben még erősen jelen van a háborús emlékezet: pincékben töltött ünnepek, romos üzletek, ajándék nélkül maradt gyerekek. A világpolitika árnyéka – atomfegyverek, nagyhatalmi fenyegetések – ott ült a karácsonyi asztaloknál.
1958-ban a veszprémi gyermekkórház karácsonyfái alatt egyszerű kívánságok hangzottak el: labda, baba, mesekönyv. És egy mondat, amely mindent felülírt: „Azt kérem Télapótól, hogy meggyógyuljak.” Egy másik gyerek pedig csak ennyit súgott: „Egy jó anyukát.”
Munka, magány és kimondatlan kérdések
A hatvanas évektől egyre több cikk szólt azokról, akik karácsonykor is dolgoztak: buszsofőrökről, orvosokról, nyomdászokról. Miközben a lakásokban gyertyák égtek, máshol csörgött a telefon és indult a mentő. A hetvenes-nyolcvanas évekre megjelent az irónia is: műanyag díszek, „álkarácsonyi” hangulat, és egyre több ember, aki a magány elől akár kórházi ágyra menekült – írja a Veol.
1989 karácsonyán már elégikus hangon kérdezték: hány nemzedék nőtt fel úgy, hogy a hitet és a hagyományt elhallgatták előlük? Mit ér az ünnepi díszlet, ha közben eltűnik az emberség?
Több volt, mint ünnep
A Kádár-korszak karácsonyai nem csupán ünnepek voltak, hanem tükrök is. Megmutatták, hogyan próbált egy társadalom megnyugvást találni egy ideológiailag terhelt, korlátozott világban. A fenyőillat, a csillagszóró és a csend mögött gyakran ott lapult a félelem, a hiány és a kimondatlan vágy – de néha a remény is, hogy egyszer valóban szabad lesz az ünnep.
Forrás: