Pórul jártak később az 1918. december 1-én tartott gyulafehérvári gyűlés szervezői

Az 1918. december 1-én Gyulafehérvárott tartott román nemzeti nagygyűlést a román emlékezet manapság a nemzet egyesítésének ünnepeként tartja számon. Úgy gondolnánk, hogy ez mindig is így volt, ám valójában az 1945 után berendezkedő kommunista államhatalom eleinte nem tekintette a gyulafehérvári gyűlést az emlékezetpolitikája fontos részének, ezt majd csak a Ceaușescu-rezsim fedezi fel magának, és a romániai rendszerváltás után erősödik fel az identitásképző szerepe. 1990-ben nyilvánították nemzeti ünneppé, előtte ezt a szerepet augusztus 23. töltötte be. Ám addig is a gyulafehérvári gyűlés szervezőivel nem bánt kegyes kézzel a sors.

Gyulafehérvár 1918. december 1-én

Gyulafehérvár városa 1918. december 1-én különös állapotban volt. A belgrádi katonai konvencióban kijelölt határokat a román hadsereg még nem érte el, a magyar közigazgatás pedig még nem menekült el teljesen a városból. 1918. december 6-án a Károlyi Mihály vezette kormány még egy Kelet-magyarországi Főkormánybiztosság nevű intézményt is felállított Apáthy István vezetésével. A magyar szervek tehát még mutatták a működés jeleit, a valóságban azonban a románok egyre inkább átvették a kontrollt a mindennapi élet felett. A magyar kormány jászi Oszkár vezetésével Aradon megpróbált tárgyalni a román képviselőkkel, ám a Iuliu Maniu vezette küldöttség kijelentette, hogy a Jászi által felajánlott autonómia már nem elég a számukra, és ki akarnak lépni az együttműködésből.

Hogy a szavaik mögé kellő súlyt teremtsenek, 1918. december 1-én Gyulafehérvárra egy nemzeti naygyűlést szerveztek.

A megjelent több százezerfős tömeg küldötteket választott, egyes források szerint 1228-at, más források szerint 1450-et, akik ünnepélyesen megszavazták a románok lakta országrészek elszakadását Magyarországtól és csatlakozását Romániához. Bár 1918. november 28-án egy több ezerfős magyar nagygyűlés Marosvásárhelyen, valamint december 22-én Kolozsvárott egy több tízezres gyűlés jelezte, hogy a magyar lakosság nem kíván Nagy-Romániához tartozni, utóbb az ő akaratuk kevésnek bizonyult a győztes hatalmakkal és Romániával szemben.

1918. december 1. börtönben agyonvert szervezői

Iosif Jumanca a Temes megyei Fólyán született újságíró a Magyarországi Szociáldemokrata Párt román tagozatának volt az alapítója, majd az Erdélyi Szociáldemokrata Pártnak az elnöke. 1918. október 30-án Budapesten megalakult egy román tanács, amely képviselőket küldött Gyulafehérvárra. Jumanca közöttük volt, és beszédet is mondott a tömeg előtt. Komoly szerepet játszott a gyulafehérvári határozatok megfogalmazásában. Később többször megválasztották a Román Szociáldemokrata Párt vezetőjének is, utoljára 1944-ben. Amikor a párt kettészakadt egy kommunistabarát és egy kommunistaellenes részre, Jumanca utóbbiba tartott szövetségeseivel. 1948 februárjában letartóztatták és 1950-ben a börtönben agyonverték.

Josif Jumanca szoba Gyulafehérvárott (Wikipédia)

Az Arad megyei Kerülősön született Ioan Flueraș szintén szociáldemokrata politikus volt, az MSZDP tagja. 1902-ben Budapesten telepedett le, ahol egy 1905-ös sikeresen megszervezett sztrájkot követően a kocsigyártók szakszervezete megválasztotta Fluerașt az elnökének. Ezzel ő volt az első román szakszervezeti vezető. (Feleségül is egy magyar nőt vett). Később szerkesztette az Adevărul nevű román nyelvű szocialista lapot, amelyet a hatóságok 1914-ben betiltottak. Az 1918. december 1-én tartott gyulafehérvári gyűlés alelnöke volt, miután Jumanca mellett tagja volt a szociáldemokrata küldöttségnek. A román békeküldöttség tagja volt a párizsi tárgyalásokon és a Komintern második kongresszusán Moszkvában. Ott azonban Buharin részéről éles kritikák érték Nagy-Románia támogatása miatt, ezért kizárták a pártból. Társaival együtt újraalakították a Román Szociáldemokrata Pártot. 1945 után a politikában a kommunistaellenes baloldal része volt,, ami miatt 1948-ban letartóztatták.

1953-ban a szamosújvári börtönben homokzsákokkal verték agyon.

Florian Medreát, aki a Román Nemzeti Párt tagja volt, Iuliu Maniu követője és aki 1918. december 1-én a gyulafehérvári román nemzeti gárda parancsnoka volt, szintén utolérte végzet. A Fejér megyei Celnán született ügyvédnek jutott a megtiszteltetés, hogy felhúzza a román lobogót a gyulafehérvári prefektúra épületére. Később a román hadsereghez csatlakozott. 1947-ben Szászsebesen, az ügyvédi irodájában lőtte agyon egy bolsevik ügynök, vélhetően azért, mert korábban a román titkosszolgálat antikommunista szekciójában dolgozott.

Akiket szintén nem kímélt a sors

Ovidiu Gritta a gyulafehérvári román légió alhadnagyaként szolgált, korábban viszont banktisztviselőként dolgozott. Vélhetően ezért bízták rá a Gyulafehérvárra érkező tömegek mozgatását, valamint ha szükséges volt, az elszállásolását Grittára, aki kiválóan meg is oldotta a feladatot. Később különböző városokban vezette a rendőrséget, így Temesváron, Kolozsváron, Aradon és Kisinyovban is megfordult. A kommunista hatalomátvétel után őt is letartóztatták 1948-ban és a máramarosszigeti börtönben halt meg 1953-ban.

Iuliu Maniu utolsó fényképe, amely a tárgyalásán készült (Wikipédia)

Iuliu Manliu az erdélyi románság képviselőjeként befolyásos szerepet játszott a román politikában, és háromszor is betöltötte Románia miniszterelnöki székét. Előbb a Román Nemzeti Párt elnöke, majd a Nemzeti Parasztpárt vezetője volt. A háború után a romló viszonyokat látva a Nemzeti Parasztpárt vezetői úgy döntöttek, hogy a Tămădău-repülőtérről indulva a párt néhány prominens alakja tájékoztatja a nyugati közvéleményt a romániai helyzetről. A rendőrség és a katonaság alakulatai azonban rajtaütöttek a csoporton. Manliu ekkor már öreg volt, nem utazott volna velük, ám őt is letartóztatták és a Nemzeti Parasztpártot betiltották. Maniut életfogytiglani kényszermunkára, majd kegyelemből életfogytilgani börtönre ítélte. Büntetése jelentős részét magánzárkában töltötte Máramarosszigeten, 1953-ban halt meg. Holttestét a “szegények temetőjébe” tették, aminek a helyét máig nem tudni. Az évekkel később kiállított halotti anyakönyvi kivonatára megalázó módon “munkanélküliként” hivatkoztak rá.

1918. december 1-én Iuliu Hossu felolvassa a gyulafehérvári határozatokat (Wikipédia)

Iuliu Hossu püspök görögkatolikus püspök olvasta fel a gyulafehérvári gyűlésen az unióról szóló kiáltványt. A második világháború után azonban a kommunista államvezetés viszonya egészen más volt az egyházhoz, mint elődeihez. 1948-ban a román görögkatolikus egyházat betiltották, templomait az ortodoxoknak adták és a püspököket is rá akarták venni az áttérése. Október 1-én Kolozsvárott 36 görögkatolikus pap mondta ki, hogy felmondják az uniót a katolikus egyházzal, mire Hossu kiátkozta őket. Bár még Moldva metropolitájának a székét is felajánlották, hossu hajthatatlan maradt, ezért 1948. október 28-án letartóztatták. Megjárta Máramarosszigetet, majd különböző kolostorokban volt házi őrizetben 1970-ben bekövetkezett haláláig. 1969-ben VI. Pál titokban bíborossá nevezte ki, 2019-ben pedig Ferenc pápa boldoggá avatta őt Balázsfalván.

Érdemes elolvasniCsaknem száz év is eltelt, mire az aradi vértanúk békében nyugodhattak