Lehetnek-e öröklött traumáink? – Az én történetem: Hóomlás Doberdónál

Kicsi dédanyukám apró, totyogó néni volt. Dél-Alföldön. Neve Mikszáth-regénybe illő. Hívjuk most Lupánszky Irmának, közel jár így a két szó hangzásban a valóságoshoz. Hivatalos irataiban hol ipszilonnal, sirkövére  hol i-vel írták. Világ életemben sejtettem, hogy nem a békési kis faluból származik, ahol élete nagy részét leélte. De nem voltak gyerekkori emlékei. Hiába faggattuk, hiába akart, őszintén akart emlékezni, nem tudott semmit felidézni. 

Kamaszlány egy délalföldi országúton

Első emlékképeként arról beszélt mindig, ahogy tizenhét évesen, idénymunkásként Békéscsaba határában az országúton először összetalálkozott dédapámmal. Papíron már régen történész voltam, amikor a nevére rátaláltam egy keresztelési anyakönyvben, Mikszáth Kálmán falujában, Szklabonyán. A bejegyzés így szólt: “1902 […] Irma […] leány […] törvénytelen, anyja Lupánszky Mária, 42 éves özvegyasszony.” Majd, már bőven történész doktori diplomával találtam egy halotti anyakönyvi bejegyzést is ugyanebben a faluban. “1908 […] Lupánszky Mária, özvegyasszony, Lupánszky Bálint birtokos lánya […] halál oka: tüdőlob.”

Mikszáth Kálmán szülőháza -tipikus szklabonyai porta a a század elején

Kicsi dédanyukám törvénytelen gyermek volt, és árva. 1919-ben töltötte be a tizenhetedik életévét.

Néhány hónappal azután, hogy  az első világháború győztes hatalmainak képviselői átnyújtották a magyar kormánynak a fegyverszüneti feltételeket, azzal a demarkációs vonallal, ami később, kisebb módosításokkal a trianoni ország határa lett. Dédanyám, aki szégyenbélyeggel a homlokán, majd egyedül  élte le kislánykorát, 1919-ben, tizenhétévesen idénymunkásként a Viharsarokban rekedt. Egyedül.  Nem volt hová hazamennie többé. Szülőföldje a határ túloldalán feküdt. Onnan, ahova ment  volna, épp  tízezrével menekültek a magyar lakosok. Ez volt  hát a legelső emlékképe:  Egy út a szülőfalujától két napi távolságra, amin szekerek hosszú sora kanyarog heteken át a főváros felé az elszakított országrészekből. Egy út, amin neki nincs  hová mennie.  Egy út, Amin végül szembejött dédapám. 

Kamaszfiú egy délalföldi  országúton – Doberdó örökségével

Dédapám, aki szintén kölyök volt még. S aki nem sokkal később a férje lett. Aki egész életében nehezen bírt az indulataival. Ha feldühödött, akár vasvillát is hajított azután, aki mérgét előidézte.  Én magam sosem láttam a fehérbajuszú parasztbácsit. Anyukám is gyerekként találkozott vele utoljára. Azt mesélte, térdére ültette őt az öreg sokszor, és belefogott ugyanabba a történetbe újra és újra:

“Nu kicsikém. Tudod-e, hogy a lavina micsoda?” Furcsa kérdés. Nemigen létezhetett távolabbi kép az orosházi földes utcától, mint a hóomlásé. “Nem tudod, persze. Én láttam olyat Doberdónál.”  Itt azonban mindig elakadt az öreg. A történet eddig tartott, egy szóval, egy hanggal sem tovább,  soha.

Már szintén felnőtt fejjel, történész doktori diplomával a polcomon jutottam odáig, hogy mélyére ássak ennek a mondatnak is. Egy sorozóbizottsági jegyzőkönyvben Nagyváradon megtaláltam a nevét. 1917 őszén. “Született 1897, Feketekápolna, Bihar megye” – jegyezte fel róla a bizottság írnoka. A mondat nyilvánvalóan nem volt igaz. Dédapám öt évvel fiatalabb volt ennél. A sorozóbizottság előtt feltehetően ő maga nem mondott igazat. Talán nagyon frontra akart menni. Odakinn harcolt ekkor már Doberdónál apja, két nagybátyja, és két fivére is. Kijutott végül a nagyváradi 34-ik gyalogezred tagjaként,  Doberdó fehér szikláit védeni csukaszürke monarchista egyenruhában, mozgó céltáblaként az olasz tüzérek számára. Apja, két fivére,  és két nagybátyja közül senki nem élte meg a háború végét. 

Magyar katonák Doberdo fennsíkján

Ő maga viszont ezután egy életet a háborús veteránok poszttraumás stresszbetegségének szinte minden tünetével a hétköznapjaiban: kiszámíthatatlan dührohamokkal. Depresszióval. Elidegenedettséggel. Állandó felfokozottság érzésével. Alvászavarokkal. Amiket sosem tudott magyarázni. Sem ő, sem én a dédunokája, akire ugyanígy igazak mindezek.

A pszichológia a traumák átöröklődéséről

Az 1960-as években kezdték először kutatni amerikai pszichológusok holokauszttúlélők háború után született gyerekeinek traumatizáltságát. Azóta számos kísérleti eredmény napvilágot látott már, ami történelmi traumákat megélt közösségek  leszármazottainak az életvitelét vizsgálja: vietnámi és koreai veteránokét, vagy amerikai őslakosokét. Hasonló eredményre jutottak mind ezek a vizsgálatok: Gyakran mutatkoznak traumatizáltság jelei a traumát átélt csoportok második, harmadik generációs lemenői között is. Ezek lehetnek  indulatkezelési nehézségek, öngyilkos gondolatok, hosszútávon, vagy véglegesen megszakadó emberi, családi kapcsolatok. Ugyancsak előfordul  depresszió, érzelmi bénultság, alvászavar, visszatérő rémálmok, kapcsolatfüggőség, vagy menekülés a párkapcsolatoktól. 

A traumáknak csupán töredéke marad fenn elbeszélt történetként a családi emlékezetben. Ennek fő oka, hogy traumatizált tudatállapotban a beszédért leginkább felelős agyi terület blokkolódik. A legéberebbb részek ilyenkor az érzékelést vezérlő és felügyelő régiók maradnak. A tudat a traumát képekben, illatokban hangokban, érzetekben fogadja be és raktározza: Mint például egy hóomlás egy-egy felvillanó emlékképeként. Levéltári kutatásokkal viszont ha nem is minden, de nagyon sok családtörténeti vakfolt feltárható. A mozaik, ami végül rengeteg apró darabból összeáll nem old meg önmagában élet-problémákat. Az én szorongásom sem oldódott fel attól, hogy rácsodálkoztam eredőjére dédanyám árvaságában és szégyenérzetében. Az én indulataimat sem csitította el önmagában, hogy megtaláltam dédapám Doberdónál megsemmisült családját. Ezeknek a mélyét, gyökerét, eredőjét azonban megmutatja. Utat, irányt és önbizalmat ad a gyógyuláshoz.

Érdemes elolvasni“Hat tevénk közül megsütöttek és megfőztek ötöt” – Az Állatkert Budapest ostroma idején