Az állatok továbbfejlesztették a kannibalizmust, kibővítve a fogalmat
Sok állat különféle okokból eszi meg szüleit, testvéreit vagy utódait.
A kannibalizmusnak érthető okokból rossz híre van, de minél többet tudnak meg róla a tudósok, annál inkább felfedezik, hogy a természet létfontosságú része, számol be a National Geographic.
Bill Schutt biológus, a Kannibalizmus: egy tökéletesen természetes történet című könyv szerzője szerint a saját fajtársaink felfalása “rendkívül gyakori az állatvilágban” és a Long Island Egyetem nyugalmazott biológiaprofesszora. Szerinte a gerincteleneknél és a halaknál figyelhető meg leggyakrabban, de a kannibalizmus minden nagyobb állatcsoportban előfordul.
“Az ökológusok körében sokáig az volt a bevett nézet, hogy a kannibalizmus aberrált viselkedés”, amely a fogságban vagy a természetellenes laboratóriumi körülmények között kialakult stressz következménye – teszi hozzá Jay Rosenheim, a Kaliforniai Egyetem entomológusa és nematológusa.
“Csak az utóbbi évtizedekben tekintették a túlélés és a szaporodás adaptív stratégiájának.”
Családban marad
Rengeteg faj egyedei falják fel utódaikat, főként ha az adott utód beteg, élettel összeegyeztethetetlen elváltozásai vannak, vagy az anya képtelen elég tejet vagy más táplálékot biztosítani. Ha a fiatal egyed nem marad életben, a teste egy értékes tápanyagforrássá válik a szülők számára. Ezt nevezik a gyakorlatban gyermeki kannibalizmusnak. Ezen kannibalizmus “hívei között” megtalálhatók például a leopárdok, oroszlánok, makákók és rengeteg halfaj is.
Viszont ez a fajta rítus megtörténhet akkor is, amikor az utódok még meg sem születtek. A tojásokat/ikrákat/petéket elfogyasztani egyszerű, tápláló és semmilyen erőfeszítésbe nem kerül.
Schutt szerint “ha lazac vagy, és épp most raktál le ötmillió ikrát, akkor gyakorlatilag előtted egy svéd asztal, ami tápláló és nem utolsó sorban teljesen védtelen.”
A nőstény sügérhalak a szájukban hordják ikráikat. Egy friss kutatás eredményei szerint az ikráik akár háromnegyedét is elfogyaszthatják mielőtt azok kikelnének.
Testvéri versengés
Más fajok esetében a hímek végeznek a nőstényeik korábban, nem tőlük született utódaival. Emiatt a nőstény újra párosodásra kész. Ezután a hímek megvédik a nőstényt a többi “udvarlótól”, bebiztosítva azt, hogy az ő utódaik fognak megszületni. A leggyakrabban csimpánzoknál és oroszlánoknál látni ilyet.
Más esetekben testvérek fordulnak egymás ellen, hogy növeljék esélyüket a túlélésre. Egyes varangyfajok arról ismertek, hogy szándékosan olyan vizekbe rakják petéjüket, amelyek gyorsan kiszáradnak. Válaszul egyes ebihalak nagyobb szájat, élesebb fogakat növesztenek, hogy saját fajtájuknak essenek. Ezzel a stratégiával az egyedfejlődésük is felgyorsul.
Rosenheim hozzáteszi, hogy a túlzsúfoltság nagyban hozzájárul a kannibalizmushoz való hajlam kialakulásához.
“Amikor egy adott helyen kevés ugyanolyan egyed él, akkor van elég élelem mindegyik számára, nem találkoznak egymással, nem terjed közöttük emiatt semmilyen betegség. Ilyen esetekben nagyon kevés kannibál él köztük.”
Egyes fajok egyedei meg sem várják a születést, hogy felfalják testvéreiket.
A nőstény cápák egyszerre több száz ikrát hordoz két anyaméhében. Mivel rövid időn belül több hímmel is párosodnak, így nem minden utódnak ugyanazok a szülei. Az anyaméhben a már kifejlett cápák azonnal felfalják a még ikra állapotban levő társaikat, egészen addig, amíg két cápa marad életben a két anyaméhben.
Az újszülött cápák így gyakorlatilag azonnal született ragadozókká válnak.
Meghalni a fenmaradásért
A pókok egy igencsak érdekes formáját választották ennek a műfajnak, ugyanis az újszülött pókok az anyjukkal táplálkoznak.
A bikapókok az anyaság utolsó pillanatában feloldják belső szerveiket, és utódaik számára tálalják azt, akik végül anyjuk egész testét elfigyasztják.
