Szögesdrót és őrtorony. A recski kommunista kényszermunkatábor

A II. világháborút követően az új hatalom többféle retorziós tábort működtetett Magyarországon. Gyűjtőtáborok, szűrőtáborok, internálótáborok kerültek felállításra, melyek az emberek háború alatti magatartásának a felülvizsgálatához vagy a megtorláshoz kapcsolódtak. A gyűjtő- és szűrőtáborok főként a hazatérő hadifoglyokhoz köthetőek, melyeket a ’40-es évek végére számoltak fel.

A recski tábor látképe, Recski Nemzeti Emlékpark kiállításából, Fotó: MJ

Az internálás egy adott államhatalom által a magára politikai, katonai vagy bűnügyi szempontból veszélyesnek tartott, de konkrét bűncselekményt el nem követett csoportok, személyek bírósági ítélet nélküli kényszerlakhelyre telepítése vagy táborokba zárása.

Rekonstruált barakk, Fotó: Mayer Jácint

Az internálótáborok közül az első az 1945 és 1949 között működtetett Buda-déli tábor volt, de a hírhedtek között felsorolandó az elsőszámú deportálási központ Kistarcsa, a vízi erőmű építésére létrehozott Tiszalök, az elsősorban mezőgazdasági kényszermunkát jelentő Hortobágy, vagy a Borsodi Vegyi Kombinát építését segítő kazincbarcikai tábor.

A bánya, Recski Nemzeti Emlékpark kiállításából, Fotó: MJ

A legnagyobb kényszermunkatábort 1950 nyarán létesítették a Mátrában, Recsk mellett, a csákánykői bazalt kitermelésére és feldolgozására. A barakkok helyének megásását, a kettős szögesdrót kifeszítését, és az egymástól 50 méternyire lévő őrtornyok felállítását az első internáltakkal végeztették. A tábor nagyjából 1600 méter hosszú és 600 méter széles területen feküdt, középső részét tó szelete át, szállásépületei 7X20 méteres, rossz minőségű favázas szerkezetek voltak. A bánya a tábor déli részén található, mely ma is művelés alatt áll, így nem látogatható. A külszíni fejtés 1951 elején indult és végig jellemző volt a munkavégzés feltételeire a szerszámok hiánya, vagy minősíthetetlen állapota. Az internáltak képzetlenségének és a gyakori 12 órás kőtöréseknek köszönhetően sok sérülés, végzetes kimenetelű baleset történt, amit kiegészített az átlag alattian gyenge koszt, a hiányos téli öltözet, az állandó kegyetlenkedés, melyek hatására az elhalálozás gyakori jelenségnek számított. Ezt használta ki az ÁVH és a könnyebb munkabeosztásért és jobb élelmezésért cserébe tudták megszervezni a besúgóhálózatot, a rabok közül kinevezett brigádvezetők pedig volt, hogy az őrök brutalitásán is túltettek.

Fenyítés Recsken, Recski Nemzeti Emlékpark kiállításából, Fotó: Mayer Jácint

A kényszermunkát a politikai rendőrség, akkori népszerűtlen nevén az ÁVH, az Államvédelmi Hatóság egységei felügyelték. Ez a szervezet a recski tábor üzemeltetésével egy időben élte a fénykorát, mint minden egyéb szervtől független országos hatókörű testület, mely a Rákosi-korszak öklének számított. Az ÁVH működéséről egy jellemző visszaemlékezés:

Az ávós nyomozók épp olyan kegyetlenek voltak, mint a nácik…, de egy különbség mégis volt. A nácik…tényeket akartak. Az ávósokat nem érdekelte a valóság, nem arra vallattak, amit elkövettél, hanem azért kínoztak, hogy vállald el, amit ők kitaláltak.

– részlet Nyeste Zoltán recski rab memoárjából.

Kiállítóhely Recsken, Fotó: Mayer Jácint

A legtöbb recski őr szegény sorsból érkezett, a pártnak köszönhették, hogy kiemelték őket, az ÁVH-nál pedig igen jó fizetést kaptak. Tevékenységüket embertelen bánásmód jellemezte: fogvatartottak napi szintű verése, rendszeres súlyos testi bántalmazása, gúzsba kötése, folyamatos fenyítése, büntetése, kínzása, alázása, akár fekáliában térdeltetése. A fizikai erőszak fő helyszíneként megemlítendő a vizesverem-fogda, és az 5. számú „büntető”barakk. Az őrség és a tábor fegyőrei közül nem sok személy maradt meg a fogvatartottak pozitív emlékezetében, rájuk abszolút érvényes volt a tőlük megkövetelt szemlélet: „ne csak őrizd, gyűlöld is!” A recski táborról 1988-ban forgatott dokumentumfilmben nagy számban szólalnak meg a keretlegények is. Varga János áv. őrmester (a Vágottnyakú) még ennyi idő elteltével is kitartott meggyőződésében, így fogalmaz némileg a szavakat keresve és keverve:

egyetlen dologban éheztettük őket, hogy dolgozni kellett! Hogy dolgozni kellett, most mindegy, hogy mit csinál! Mindegy, hogy fát vág, fát fűrészel, vagy a követ töri. Mindegy az, de mozogjon, dolgozzon! Tudniillik…hát…kicsiny kezei némelyiknek tönkrement…orvosoknak, professzoroknak, egyéb dolgoknak.

Sorakoznak a barakkok, Fotó: Mayer Jácint

A tábor maximális létszáma 1300-1700 fő között mozgott. A kommunista rendszer ellenségeinek kikiáltott veszélyes elemeket főleg „jobboldali” szociáldemokraták, „kulákok”, „horthysta” katonatisztek, egyházfiak, értelmiségiek, üzletemberek alkották, és voltak egyes ügyekhez köthető csoportok, mint például a hatvani vasutasok. A táborból szabadon távozni nem lehetett, csupán két sikeres szökési kísérlet ismert. Dobó József Csehszlovákiából tért vissza miután tudomására jutott családjának meghurcolása, míg 1951. május 20-án 8 ember tudott komoly tervezést követően külső munkavégzést színlelve megszökni. Közülük Michnay Gyulának sikerült egyedül nyugatra jutnia, és a Szabad Európa Rádióban ő számolt be 600 rabtársa hollétéről.

A recski emlékmű, Fotó: Mayer Jácint

A tábor fennállásának Sztálin 1953-as halála és az azt követő belpolitikai fordulat vetett véget. Az új miniszterelnök, Nagy Imre még abban az évben felszámolta az internálótáborokat és így a recski kényszermunkatábort is. Az épületeket, őrtornyokat és kerítéseket lebontották. A fogvatartottak közül nem engedtek mindenkit szabadon, sokan maradtak börtönben ezután is, később sokakat találjuk meg később az ’56-os események zivatarában, és sokan kényszerülnek emigrációba.

Érdemes elolvasniCölöpsétány, láperdő, a felújított Esterházy-kastély, és az Öreg-tó őre a tatai vár

A recski kényszermunkatábor nem távoli földrészek és a régmúlt borzalmairól mesél, hanem a modern magyar történelem része. A vendégkönyv bejegyzései Recsken nem hasonlíthatóak egy átlagos múzeumi vendégkönyvhöz: sorai között rengeteg tragédia, szomorúság, indulat található. A világ minden részéről érkező érintettek, hozzátartozók, emlékezők gondolatai figyelmeztetnek minket, hogy ebből tanulnunk kell!

Forrás: Bank Barbara-Gyarmati György-Palasik Mária: „Állami titok” Internáló- és kényszermunkatáborok Magyarországon 1945-1953

Galéria