Az ősi, legendás grönlandi város egykori lakóinak sorsa 500 éve rejtély
985-ben a híres viking, Vörös Erik vezetésével egy csoport izlandi földműves telepedett le Grönland nyugati partjain.
A régészeti leletek szerint a város több mint négy évszázadon át virágzott, aminek a története máig maradandó hatással van az irodalomra éppúgy, mint a kulturális antropológiára, írja a Heritage Daily.
Nemrég megjelent könyvében, melynek címe: „In Search of a Legend and Its Legacy”, Robert Rix egyetemi docens azt állítja, hogy az elveszett északi város kulcsfontosságú szerepet játszott Dánia 18. századi grönlandi gyarmatosítási törekvéseiben.
“Más újvilági területekhez hasonlóan Grönland is úgy vált az európai történelem részévé, mint egy olyan hely, ahonnan plusz nyersanyagokat reméltek. Grönland és vizei dán fennhatóságát különösen a hollandok és az angolok kérdőjelezték meg. A szigetre vonatkozó dán igények nagyrészt a telepesek emlékezetére támaszkodtak. Ezért számos kéziratot, könyvet és térképet készítettek, amelyek nemcsak a héhai telepesekre emlékeztették a versenytársakat, hanem azt az elképzelést is népszerűsítették, hogy még mindig ezen emberek leszármazottai művelik a grönlandi földeket” – mondta Rix.
“A Grönlanddal való kommunikáció megszakadása a 15. század elején találgatásokra adott okot a telepesek sorsát illetően, és sokan úgy vélték, hogy a település még mindig áll. Ez számos kapcsolatfelvételi kísérlethez vezetett, nem utolsósorban azért, mert a település gazdagságáról szóló pletykák keringtek az európai könyvekben. IV. Krisztián király nem kevesebb, mint három expedíciót indított az eltűnt gyarmatosítók és vagyonuk felkutatására”.
Grönland tényleges betelepítése 1721-ben kezdődött, amikor Hans Egede misszionárius kolóniát alapított azzal a céllal, hogy az inuitokat keresztény hitre térítse, amit az északi településsel való kapcsolat helyreállításával és az erőforrások kiaknázásával tervezett finanszírozni.
Egede expedíciója, akárcsak az azt megelőzőek, nem találta meg az északiakat. A 19. század folyamán az emberek fokozatosan elfogadták, hogy az északi telepesek már nem találhatók Grönlandon.
“Ehelyett a tudósok és felfedezők figyelmüket az Északi-sarkvidék más részeire fordították, mint olyan lehetséges helyszínekre, ahová az eltűnt telepesek kivándorolhattak. Ez 1870 és 1920 között számos kalandregény cselekmémyét inspirálta, amelyek elszigetelt északi kolóniákról szóltak, a bátor viking felfedezők feltételezett leszármazottairól, akik erősek és egészségesek voltak” – jegyezte meg Rix.
A kutató szerint a nyugati kultúrában az északi telepesek iránti széles körű rajongás a bevándorlás vélt negatív hatásaival és a civilizáció esetleges hanyatlásával kapcsolatos társadalmi aggodalmakat tükrözte.
“Ez az elképzelés összhangban van az állítólagosan tisztátalan társadalmak általános kritikájával, amely az eugenika megjelenésével vált uralkodóvá. A fiktív sarkvidéki kolóniák az időbe fagyott közösségekké váltak, amelyek a modernitás kulturális és fizikai hanyatlásának ellenszereként szolgáltak.”
Még jóval a 20. században is fennmaradt a remény, hogy a telepesek leszármazottait felfedezik. A kanadai Victoria-szigetre induló 1912-es expedíciója során Vilhjalmur Stefansson felfedező karcsú testalkatú, vörösesbarna hajú inuitokkal találkozott. Stefansson megmérte a koponyacsontjukat, és arra a következtetésre jutott, hogy olyan európai telepesek leszármazottai, akik az őslakosokkal keveredve maradtak életben.
A “szőke eszkimókról” akkoriban szenzációként számolt be a média. A modern DNS-elemzések azonban azóta cáfolták az északi származást. Ennek ellenére Stefansson állítása annak idején újra felélesztette azt a reményt, hogy az eltűnt telepesek sorsát övező rejtély megoldódhat.
Ez is érdekes lehet:
