Ilyen volt egy kalózokat gyógyító sebész élete
A kalózkodás aranykorában a veszély állandó volt. A golyókkal, repeszekkel és olyan betegségekkel dacoló legénységeknek, mint a skorbut, a sárgaláz, a malária és a himlő, képzett orvosokra volt szükségük.
A 18. századi kalózsebészek, akiket gyakran “Misters”-nek hívtak, így nagy tiszteletet vívtak ki, számolt be az Ancient Origins. Ezek az életmentő gyógyítók hétéves tanfolyamot kellett, hogy elvégezzeek, amelyek a humorizmus tanulmányozásán, egy ókori rendszeren alapultak. A korlátozott orvosi eszközök ellenére gyakori volt a véreztetés. Az új sebészek az élet minden területéről érkezhettek, a bérmunkásokból lett kalózoktól a kalandvágyó orvosokig.
A kalózok tisztelték a sebészeket, jobb fizetést és kiváltságokat ajánlottak nekik. Ahogy a tengerészeti törvények szigorodtak, a kalózok kénytelenek voltak erőszakhoz folyamodni, hogy megszerezzék e felbecsülhetetlen értékű doktorok szolgálatait. Ugyanis hamar rájöttek, hogy képességeik nélkülözhetetlenek a harci sérülések és betegségek kezeléséhez.
Feladataik közé tartozott a sebek ellátása, de a szakállborotválás és a hajvágás is a munkakörüket képezte. A borotvák szűkössége miatt gyakoriak voltak a tisztára borotvált tengerészek. A harci sérülések a kard által okozott sebektől az égési sérülésekig terjedtek, a repeszek pedig borzalmasnak számítottak.
A műtétek szűk fedélzeten, kezdetleges érzéstelenítéssel történtek. A sebészek kollégáikhoz hasonlóan fosztogatással töltötték fel a gyógyszeres ládáikatt. A fertőzésveszély ellenére követtek bizonyos higiéniai gyakorlatokat. A végtagokat szükség esetén amputálták, ami szemfedőkhöz és falábakhoz vezetett. A sérült kalózok emiatt pénzben vagy rabszolgákban kaptak kártérítést. Sebész nélkül a kapitány vagy a hajóács léphetett közbe, és a kalózok durva öngyógyításhoz folyamodtak.
Érdemes elolvasni:
