Az ókori világ legfélelmetesebb fegyverétől mindenki rettegett
A görögtűz brutális és halálos fegyver volt – nem utolsósorban azért, mert nem lehetett vízzel eloltani.
Egyébként igazából az IFLS szerint a korabeli források soha nem hivatkoztak a pusztító lángokra „görögtűzként”, ami nem véletlen: a feltalálásához semmi köze nem volt a görögöknek.
“Az arabok, bolgárok, oroszok és mások, akik állítólag megtapasztalták az igazi görögtüzet, soha nem nevezték volna így” – mutat rá a fegyverről szóló 1992-es tanulmányában Alex Roland, aki ma a Duke Egyetem emeritus történészprofesszora és világhírű hadtörténeti szakértő.
Az anyagot, amelyet ma görögtűzként ismerünk, valójában a Bizánci Birodalomban használták először a VII. században.
A középkori világ számára pedig a bizánciak nem görögök voltak, hanem rómaiak. “A “római tűz” valójában a fegyver egyik eredeti neve” – magyarázza Roland.
„Valójában csak sok évszázaddal később találkozunk a “görögtűz” kifejezéssel, és ez egyébként sem az eredeti fegyverre vonatkozott. A görögtűz kifejezést a nyugatról érkező keresztesek használták először, de addigra a valódi már régen eltűnt.”
Bár nem sok tényleges bizonyítékunk van a technológiáról, az általánosan elfogadott eredettörténet szerint a heliopolisi Kallinikosz találta fel a matériát. A – egyébként görögül is beszélő – zsidó menekült Kallinikosz a bizánci Szíriából származott, ahonnan akkor kényszerült távozni, amikor azt a muszlim Rashidun Kalifátus megszállta. Megérkezett Bizáncba – a birodalom fővárosába, amelyet később Konstantinápolyra neveztek át, ma pedig Isztambulként ismerünk –, és azonnal nekilátott egy olyan fegyver megalkotásának, amely képes megvédeni új hazáját ugyanazoktól a seregektől, amelyek Heliopolisból való menekülésre kényszerítették.
Nem kellett sokáig várnia. Arab források szerint a görögtűz első alkalmazása ellenük a 674-680-as “hétéves háború” során történt, mégpedig elsöprő sikerrel.
“A bizánciaknak a fegyver segítségével sikerült elűzniük az arab flottát és véget vetniük Konstantinápoly ostromának” – írja Roland.
Romilly Jenkins brit tudós és régész szerint ez a győzelem nem kevesebbet jelentett, mint “fordulópontot az emberiség történetében”. George Ostrogorsky orosz történész 1969-ben azt állította, hogy “a bizánci főváros volt az utolsó gát, amely még ellenállt a muszlim áradatnak, és nem csak a Bizánci Birodalmat óvta meg, hanem az egész európai civilizációt megmentette”.
Kétségtelen, hogy a görögtűz félelmetes lehetett az ellenség számára. Zajos volt, hatalmas füsttel járt, zöld lángokat lövellt a vízen át a hajókra, és látszólag lehetetlennek tűnt eloltani egy speciális keverék nélkül, ami vizeletet, homokot és ecetet tartalmazott megfelelő arányban.
“A hajók mindenhonnan, a hajóorról, a tatról és az oldalakról is folyékony tüzet szórtak” – olvasható egy VIII.-IX. század közepi beszámolóban, amely a fegyver egy támadó orosz haderő elleni alkalmazásáról szól.
“Akik a páncéljukban ugrottak a vízbe, megfulladtak, akik pedig úsztak, megégtek”.
Három évszázaddal később – és immár a muszlim szaracén seregek kezében – a fegyver még mindig halálra rémítette a betolakodókat.
“Egy tűzcsóva, amely akkora volt, mint egy nagy lándzsa, és olyan zajt csapott, ahogy jött, hogy úgy hangzott, mint az ég mennydörgése” – jegyezte fel Jean de Joinville a hetedik keresztes hadjáratról írt emlékiratában.
“Úgy nézett ki, mint egy sárkány, amely a levegőben repült. Úgy fénylett, hogy az egész táborban úgy lehetett látni, mintha nappal lenne.”
Mindezek alapján meglepő lehet, hogy mind a mai napig nem igazán tudjuk, mi is volt valójában.
A korabeli források meglehetősen egyértelműek a fegyver leírását illetően: “A görög tűz jellemzői, ahogyan azt a 678 és 1204 közötti időszak irodalma bemutatja, négyre redukálhatók” – jegyzi meg Roland.
“Először is, vízben égett; egyesek még arról is beszámoltak, hogy vízzel gyújtották meg, de ez nem általánosan elfogadott.”
“Másodszor, a görög tüzet mindig folyadékként ábrázolták. Harmadszor, mindig csövekből vagy szifonokból lőtték ki, amelyek a speciálisan erre a célra tervezett tűzhajók orrában voltak elhelyezve”.
“Végül, a használatáról szóló számos, első kézből származó beszámoló nagy füstről és hangos kisülésről vagy dübörgő zajról számol be, amikor a lángoló folyadék elhagyta a csövet vagy a szifont” – írja.
“Ez a tulajdonság különösen fontossá vált a görögtűz összetételével kapcsolatos történelmi vitában.”
A legtöbb modern tudós azt gyanítja, hogy a görögtűz alapja vagy nyers, vagy finomított kőolaj volt, amelyet a Fekete-tenger környékén található természetes kutakból viszonylag könnyen kinyerhettek.
Más összetevők ismeretlen kombinációjával keverve a görögtűz valójában nem más, mint a napalm középkori megfelelője.
És hogy miért veszett el a recept? Nos, mert túlontúl titkos volt.
“A legenda szerint csak két család ismerte a képletet: a császár családja és egy Lampros nevű család” – magyarázta Roland.
Sőt, igazából a görögtűz képletének ismerete nem lenne elég ahhoz, hogy újrateremtsük a fegyvert, tudni is kell használni azt; hogyan kell megépíteni a pumpálásához szükséges berendezéseket; hogyan kell biztonságosan tárolni, és még sok minden mást.
Sőt, a teljes technológiát senki sem ismerte.
„A bizánciak a rendszerükre vonatkozó ismereteket úgy tagolták, hogy senki, aki valószínűleg ellenséges kezekbe kerülhetett volna, ne hordozhassa a titok töredékénél többet.”.
Így aztán a metódus a módszer ismerőinek halálával szép lassan feledésbe merült. Mivel a görögtűz létrehozásának ismerete ennyire széttöredezett volt, csak idő kérdése volt, hogy mikor veszik el az egész technológia.
Ez is érdekes lehet:
