A magyar történelem talán legnagyobb pénzhamisítási botrányának elvileg Franciaország kellett volna a kárvallottja legyen, ám meglehetősen bugyután sikerült a megvalósítás, így pórul elsősorban Magyarország és annak kormánya járt. Annyira gyengén sikerült a megvalósítás, hogy felmerülhet sokakban e történteket olvasva, hogy talán mégsem valamiféle nagy franciaellenes összeesküvés vagy bosszúállás Trianonért volt a cél, hanem anyagi gyarapodás.
Miről is van szó pontosan?
1925 decemberében egy már nyugdíjas magyar vezérkari ezredes, bizonyos Jankovich Arisztid sétált be egy hágai pénzváltóba, hogy felváltson egy ezerfrankost. A bankszolga ránézett a bankjegyre, kis türelmet kért, majd értesítette a hatóságokat. A rendőrség megérkeztekor Jankovich úr épp a harisnyájába gyömöszkölt további ezerfrankosokat. Mint kiderült, mind hamis volt, ráadásul meglehetősen gyenge utánzatok.
Letartóztatását követően házkutatást tartottak szállodai szobájában – hiába hivatkozott diplomáciai védettségére -, ahol egy bőröndnyi hamis pénzt ás a noteszét is megtalálták, amiből kiderült, a budapesti rendőrfőkapitány tudott a dologról.
Ezt követően napok alatt göngyölítették fel a hatóságok az ügyet. Kiderült, hogy abban Windischgrätz Lajos herceg, egykori közellátási miniszter volt volt a főkolompos, de a szálak elértek Teleki Pál korábbi miniszterelnökig is, hisz a nyomdát az Állami Térképészeti Intézetben állították fel.
Windischgrätznek egyébként nem ez volt az első ilyen próbálkozása, mint ahogyan a pénzt meglehetősen gyatra módon megtervező német Arthur Schultze-nek sem.
Ezt kellett volna ügyesen lemásolni. Nem sikerült. Forrás: Creative Commons
Mindenki lebukott
A pénzhamisítás ugyanis a történelem során ritkán az anyagi gyarapodást, inkább valamilyen politikai célt szolgált. Az olasz városállamok például nem véletlenül hamisították egymás pénzeit a középkor folyamán, de Károly Róbert, vagy Mátyás királyunk aranyforintjait is.
Amikor már mindenki lebukott és elkezdődött a per, természetesen az összes érintett hazafias szónoklatokat mondott. 1926 januárjában járunk, alig 5,5 éve történt a gyalázatos trianoni békediktátum aláírása, melynek során hazánk területének kétharmadát, magyar lakosságának pedig egyharmadát veszítette el. A döntést alapvetően a franciák hozták meg, a közellenség tehát (a románok, csehszlovákok és jugoszlávok mellett és az őket “segítő” baloldaliak és kommunisták) tehát ők lettek. Ki ne támogatna tehát bármit, ami Franciaország nehéz helyzetbe hozását eredményezné. Rengeteg hamis pénz forgalomba kerülése pedig ilyen cél lehetett volna.
De csak volna. Az utánzatok ugyanis annyira gyatrák lettek, hogy vélhetően az átlagemberek sem nagyon fogadták volna el, de így, hogy sikerült egy alapvetően hozzáértő pénzváltóhoz menni elsőre, tuti volt a lebukás. Egyébként a korabeli ezerfrankos hamisítása még mai körülmények között is nehéz, ráadásul a magyar végrehajtók képtelenek voltak megfelelő papírt szerezni hozzá vagy a vízjelet leutánozni.
Franciaországot célozták, de a kormány került nehéz helyzetbe
A pernek viszont gyorsan vége lett. Bár egyesek magára a miniszterelnökre, sőt Horthyra is terhelő vallomást tettek (miszerint tudtak róla), ezeket utólag nem sikerült bizonyítani. Másfelől – és ez a fontosabb – egyetlen nagyhatalomnak sem állt érdekében a nehezen stabilizálódott és a trianoni határokat elfogadó Horthy-rendszer és a magyar kormány megdöntése. Az alternatívaként jelentkező Gömbös-féle szélsőjobboldal nem volt opció sem Anglia, sem Franciaország számára.
Az angolok nagyon egyértelműen kiálltak Horthy és Bethlen mellett, így a franciák már január közepén követték őket ebben.
Ítéletet magyar bíróság hozott, csak a budapesti főkapitány és Windischgrätz herceg kapott letöltendőt, de előbbi pár év múlva kormányzói kegyelemmel távozhatott, utóbbi pedig több időt töltött az elegáns Park Hotelben, mint a börtönben. Egyvalakire kiszabtak két év börtönt, de utána rögtön el is engedték.
Bár az üggyel a franciákat akarták nehéz helyzetbe hozni, valójában Magyarország és annak kormánya került nehéz helyzetbe. A köhiedelemmel ellentétben ugyanis az 1920-as évek Magyarországa nem a revansról, a revízióról szólt (főleg a külpolitikában), hanem az új rendbe való beilleszkedésről. A nehéz helyzetbe került gazdaság nyugati kölcsönt akart, az emberek pedig nyugalmat és gyarapodást a háború és a példátlan veszteségek után. Ezért Bethlennek kifejezetten kínos volt ez az ügy, amit gyorsan igyekeztek elfelejteni, meg is kezdték pár hónapon belül Rákosiék és a magyarországi kommunisták perét.
Ajánlunk még hasonló történelmi témákat:
