Ráadásul mindezt Kossuth Lajos kormányzó-elnök hallgatólagos jóváhagyáságval, akit menekülése közben nem igazán érdekelt nemzeti ereklyénk sorsa.
Több mint egyszerű korona
Tegyük gyorsan hozzá, hogy 1849 augusztusában meglehetősen kusza volt hazánk államformája, amit már Kossuth címe is mutat: kormányzó-elnök. Ha királyság maradunk, akkor kormányzó lesz, ha viszont köztársaság leszünk, akkor az első köztársasági elnök. A dilemma (sajnos vagy nem) sosem vált éles kérdéssé: 1849 augusztusában már a császári és az orosz csapatok tartották megszállva hazánk jelentős részét, Kossuth és a kormány tagjai pedig azon voltak, hogy kereket oldajanak Magyarországról. Náluk voltak a koronázási ékszerek is.
Elsősorban a Szent Korona mindig is több volt, mint egyszerű koronázási jelvény. Egyszerre jelképezte a jogfolytonosságot és a magyarság egységét. Ha valakit nem a Szent Koronával, Székesfehérváron és az esztergomi érsek által koronáztak, akkor az nem is számított igazi királynak. Még akkor sem, ha általában az uralkodók fejére túlságosan nagy volt a korona, lásd IV. Károly koronázását, amiről film is készült:
Károly Róbert évekig küzdött a megfelelő koronázásért, Mátyás királyunk pedig egy egész vagyont fizetett, hogy visszaszerezze nemzeti ereklyénket. A legkalandosabban azonban kétségkívül az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején alakult legfontosabb uralkodói jelvényünk sorsa. 1848 szilveszterén a Buda felé közeledő osztrák csapatok elől Debrecenbe, majd Buda visszavívása után, 1849 májusában ismét Budára szállították. Aztán jött az orosz-osztrák egyesített támadás és a Szent Korona ismét útra kelt.
A miniszterelnök, aki fel is próbálta
A koronázási ékszereket Szemere Bertalan, hazánk miniszterelnöke vette magához. Előbb Szegedre vitte, utána Nagyváradra és végül Aradra. Saját szobájában tartotta és fel is próbálta (és rájött, hogy túlméretezett egy emberi fejre), sőt a koronázási kard hegyét véletlenül le is törte.
Szemere Bertalan magyar miniszterelnök. Forrás: Creative Commons PDM 1.0 DEED
A temesvári csatavesztés után (augusztus 9.) Kossuth már nem törődött a koronával, azzal volt elfoglalva, hogy mihamarabb kereket oldjon a vérben és lángban álló országból. Sorsát Szemerére bízta, aki nem akarta, hogy a Habsburgok kezébe kerüljön. Ezért Lugoson, majd Karánsebesen is el akarta rejteni, csakhogy mesterkedésére rájöttek, így Orsovára kellett mennie.
Kivinni az országból nem akarta, Batthyány Kázmér külügyminiszter javaslatát, miszerint törje össze pedig nem volt szíve teljesíteni.
Erről így írt később:
„A korona mint egy vámpír faldosta oldalamat. Kivinni lehetetlen volt, itthagyni nem akartam, megsemmisíteni sem, azonban elrejteni sem tudtam. Végre közöltem Batthyányval helyzetem nehézségét. Ő semmi fontosságot nem tulajdonított a dolognak, s mintha egy darab kőről volna szó, hidegen azt felelte: törd össze, vagy vesd a Dunába.”
Batthyány Kázmér külügyminiszter. Forrás: Creative Commons
Elsőként egy házban akarta elrejteni, de kifigyelték és majdnem ellopták a koronázási ékszereket másnap. Végül kémregénybe illő módon, a közeli ivóban tartózkodók figyelmét elvonva ásták el a Duna árterében, aminek következtében súlyos sérüléseket szenvedett a jogar és a korona kivételével minden.
Hogy találták meg a Szent Koronát?
És hogy miképp találták meg? Egy Wargha István nevű egykori ’48-as miniszteri tanácsos, majd ’49 utáni rendőrfőnök vélhetően Kossuthtól magától tudta meg, akinek Batthyány Kázmér árulta el a Szemerétől megtudott titkot.
A szabadságharc bukása után több mint négy évig pihentek a koronázási jelvények a föld alatt, Orsova mellett, úton Havasalföld irányába. Az utókor és a magyar nemzet hatalmas szerencséje, hogy a kétségbeesett Szemere nem hallgatott saját külügyminiszterére.
Ez is érdekelhet:
