Észak-Korea legnagyobb exportcikke: gigantikus szobrok

Fotó: Wikimedia Commons/Doreen Urbańska

Bár Észak-Korea nem sok olyan terméket kínál, amelyet a világ szívesen vásárolna, van egy rendkívül sikeres exportcikke: a művészete. A BBC újságírója, Lawrence Pollard utánajárt Észak-Korea kulturális befolyásának, amely különösen Afrikában ért el jelentős sikereket.

Talán meglepő, de Észak-Korea szívesen teljesíti művészeti megrendeléseit. Mi lenne, ha egy freskót, egy gobelint vagy egy drágakőporral színezett „ékkőfestményt” rendelne tőlük? Vagy valami még impozánsabbat, például egy hatalmas bronzszobrot arról a diktátorról vagy felszabadítóról, aki közel áll a szívéhez? A Mansudae Művészeti Stúdió örömmel várja az érdeklődőket — írja a BBC.

Az 1959-ben alapított Mansudae Stúdió elsősorban Észak-Korea belföldi propagandaigényeit elégíti ki. Az óriási szobrok, freskók és zászlók, amelyeket katonai felvonulásokon éljeneznek, valamint a mindennapi életet körülvevő plakátképek mind a stúdió 4 000 dolgozójának keze munkáját dicsérik.

Pier Luigi Cecioni, az olasz művészeti képviselő, aki a stúdió egyetlen külföldi kapcsolattartója, így nyilatkozott: „A Mansudae Pyongyang szívében található, valójában inkább egy kampusz, mint egy gyár – a világ legnagyobb művészeti stúdiója.”

Afrika, az észak-koreai művészet legnagyobb rajongója

Bár a Mansudae különböző nemzetközi projekteket is vállal – például egy hímzést készített a Benetton divatcsalád számára, és egy múzeumot rendezett be Kambodzsában –, Afrikában találta meg a leglelkesebb közönségét. Az exportálás az 1980-as évek elején kezdődött, amikor Észak-Korea diplomáciai ajándékokat adott szocialista vagy el nem kötelezett országoknak. Azóta ez az iparág jelentős bevételi forrássá vált, az észak-koreai művészek és kézművesek Angola, Benin, Csád, Kongói Demokratikus Köztársaság, Egyenlítői-Guinea, Etiópia és Togo területén dolgoztak.

Zimbabwe például két hatalmas Robert Mugabe-szobrot tart raktáron, hogy halála után felavathassák őket. A legismertebb azonban a szenegáli Afrikai Reneszánsz Emlékmű, amelyet Mansudae mesterei öntöttek helyben, és 2010-ben avattak fel. Becslések szerint a stúdió ezekből a projektekből több tízmillió dollárt keresett.

Miért vonzó az észak-koreai művészet Afrikában?

Az észak-koreai művészet afrikai vezetők körében két fő okból népszerű. Az első ok az ár: Szenegál például a 49 méter magas emlékművét úgy fizette ki, hogy egy földterületet adott Észak-Koreának, amelyet az azonnal készpénzért értékesített.

A második ok a stílus. „Az oroszok és a kínaiak már nem készítenek ilyen alkotásokat” – mondja William Feaver műkritikus. „A vonzereje az egyértelműségben rejlik – és természetesen a méret a lényeg.” Feaver szerint az efféle művészet a nemzetépítési folyamat része. „Gondoljunk csak Mount Rushmore-ra, az amerikai megfelelőjére, amely az alapító atyák ünneplését szolgálja egy viszonylag új nemzet számára, amely meg akarja mutatni magát a világban.”

Namíbia fővárosa, Windhoek mellett található a Heroes’ Acre nevű emlékmű, amely egy hatalmas obeliszkből és egy 11 méter magas (36 láb) bronzszoborból áll. A szobor az Ismeretlen Katonát ábrázolja, de erős hasonlóságot mutat Namíbia első elnökével, Sam Nujomával.

Viták és kritikák

Az afrikai vezetők lelkesedése ellenére nem mindenki rajong az észak-koreai művészetért. A szenegáli elnök, Abdoulaye Wade például kifogásolta, hogy Dakarban a szobrok eredetileg túlságosan ázsiai vonásokat mutattak, ezért átdolgoztatta őket.

Adrian Tinniswood történész szerint: „Ezek a szobrok úgy néznek ki, mintha arra készültek volna, hogy ledöntsék őket. Ahelyett, hogy az afrikai tudatot képviselnék, inkább az önbizalom hiányáról tanúskodnak – hol vannak az afrikai tervezők és szobrászok, akik jobban megjeleníthetnék ezt?”

Az észak-koreai művészek világa

De mi a helyzet az észak-koreai művészekkel? Pier Luigi Cecioni elmondása szerint ezek a művészek nem éreznek frusztrációt a propagandaművészet alkotása közben. „Tudnak a klasszikusokról, de az absztrakt és konceptuális művészetet inkább mulatságosnak találják. Nem lenézik, csak egyszerűen nem tartják szükségesnek” – mondja Cecioni.

„Kivételes helyzetben vannak, mert nem kell aggódniuk a műveik eladásáért. Fizetést kapnak, elismertek, és bizonyos kiváltságokban részesülnek. Akiket ismerek, elégedettnek és boldognak tűnnek, úgy érzik, hogy egy nagyobb cél részesei.”