A Tanácsköztársaság: amikor a szesztilalom az, ami öl, butít és nyomorba dönt

Az 1919-es Tanácsköztársaság emlékműve, Fotó: Mayer Jácint

A Tanácsköztársaság kikiáltásának napját (március 21-e) a II. világháború utáni kommunista hatalomátvételt követően állami ünnepeink sorába emelték. Az 1959. évi II. törvény rendelkezett a proletárdiktatúra emlékének törvénybe iktatásáról, amit csak a rendszerváltás után három évvel helyeztek hatályon kívül. Utolsó megünneplésére 1989-ben került sor.

A Munkásmozgalmi Panteon, Fotó: Mayer Jácint

Forradalmi megoldások

Az 1919. március 21-én puccsszerűen kikiáltott Magyarországi Tanácsköztársaság orosz bolsevik típusú berendezkedést, államvezetést és hatalomtechnikai gyakorlatot valósított meg Magyarországon. A századelőn született baloldali modernizációs programok és programtöredékek radikális megvalósítási kísérleteként értékelhető, ami csak felemásan realizálódhatott a rendelkezésre álló rövid idő miatt. Létrejötte a legradikálisabb politikai fordulat volt az újkori magyar történelemben, és a polgári demokrata kísérlethez képest támogatása mind a vidék, mind a főváros viszonylatában a korábbi rendszernél lényegesen korlátozottabb volt. Az új ideológiára épülő hatalom az állami berendezkedés, a társadalmi- és a gazdasági lét, valamint a kulturális szféra területén egyaránt változásokat foganatosított. A Tanácsköztársaság alatt túlságosan sok mindenhez nyúltak hozzá, túl gyorsan és erőszakosan.

A munkásmozgalmi hősök – Szamuely, Kun, Landler, Fotó: Mayer Jácint

A kormányt Forradalmi Kormányzótanács váltotta fel, az új miniszterek pedig magukat népbiztosoknak nevezték. Legfőbb vezetőnek Kun Béla számított, aki a Kommün bukásáig a külügyekért felelős népbiztosként tevékenykedett.

A diktatúra ellenségképébe nemcsak a Monarchia konzervatív-liberális csúcsvezetésének tagjai tartoztak. A rendszer által üldözendő társadalmi osztályok között volt a korábbi katonai- és rendvédelmi elit, a közép- és nagybirtokosok és a polgárság is. A Tanácsköztársaság – szintén követve a szovjet példát –, radikális elitellenes fellépéséhez még komoly antiklerikális politikát is hirdetett. A diktatúra működtetőinek gondolkodásában vezető helyen szerepelt a régi világ uralmát mindenütt megdöntő, közelgő világforradalom gyors eljövetelébe vetett feltétlen hit és bizalom.

Emléktábla a Munkásmozgalmi Panteonban, Fotó: Mayer Jácint

A katonai jellegű funkciók ellátására Vörös Hadsereg volt hivatott, míg a rendvédelmi és karhatalmi feladatok ellátását az újonnan megszervezett Vörös Őrség hírhedt állománya végezte.

A szovjet viszonyok között már megedződött vezetők előtt abszolút ismeretes volt a szovjet Cseka működése és módszerei, melyeket gyakorlatban ültettek át a magyar közéletbe. Elsősorban Szamuely Tibor és Cserny József nevével fémjelzett és a velük egy véleményen lévők politikai háttámogatásával működtetett félig-meddig reguláris különítményeik voltak a „Lenin-fiúk”. Rosszemlékű páncélvonatukon járták az országot és mindenütt felléptek, ahol a tanácsrendszert veszélyeztető megmozdulásokat sejtettek. Ezen kívül, főleg Budapesten több bevetési csoportot állítottak fel, amik eszközeikben szintén nem válogattak.

A Tanácsköztársaság emlékműve a Felvonulás térről, Fotó: Mayer Jácint

Főként hozzájuk köthetőek a vörösterror gyilkosságai, a rekvirálások és a kényszersorozások mellett a proletárdiktatúra túszgyűjtő akciói is. Általánosságban elfogadott adat, hogy a Tanácsköztársaság 133 napi regnálása idején naponta átlag 4 embert öltek meg. A letartóztatások már pár nappal a Tanácskormány hivatalba lépése után már elkezdődtek.

A Tanácsköztársaság és az alkoholtilalom

Amerika! Dehogy! Magyarország! Ugyanazon a napon, amikor a Forradalmi Kormányzótanács első intézkedése, a statárium elrendelése megjelent, közzétették rögtön a második legfontosabb rendeletet is a teljes alkoholtilalomról, ami meghaladta a magyar képzelőerő felső határát. A való életben azonban hamar mindenki számára világossá vált, hogy a mindenre kiterjedő alkoholtilalom véresen komoly. Az alkoholfogyasztást 10 ezer korona (kb. 10 havi átlagbér) megfizetésével és egyévnyi fogházzal torolták meg.

Kun Béla emlékmű, Fotó: Mayer Jácint

A tilalmat részlegesen július végén ugyan feloldották fel, de akkorra már a Tanácsköztársaság napjaiból sem maradt sok hátra. Ezzel véget ért a magyar történelem egyetlen, mindössze négy hónapot megélt szesztilalma, ami egy egész rendszer védjegye maradt.

A haderő helyzetéről az mondható el, hogy sok jobboldali katonatiszt kitartott a Tanácsköztársaság mellett, abban bízva, hogy szovjet-orosz katonai támogatással a magyar Vörös Hadsereg meg tudja védeni a magyar határokat. A május-júniusi sikeres felvidéki hadjáratot követő politikai döntések azonban leépítették a morált hadi berkekben is. A visszaszerzett területeken egyrészt már szlovák tanácsállamot kiáltottak ki, másrészt Kun Béla elfogadta Georges Clemenceau békeajánlatát, és kiüríttette a visszaszerzett területeket, mert ezt hitte, hogy így megköti a „saját breszt-litovszki békéjét”. Az eseményeket követően Stromfeld Aurél vezérkari főnök lemondott.

A románok azonban nem vonultak vissza a békeajánlatban megbeszéltek szerint, hanem átkeltek a Tiszán, és akadálytalanul özönlöttek a főváros felé. Ezzel nemcsak a Forradalmi Kormányzótanács, de a kommunista kísérlet sorsa is megpecsételődött. Míg a számtalan belső ellenforradalmi próbálkozás nem minősült eredményesnek, a sors a románokkal végeztette el a vörös hatalom megdöntését.