Kádár János halálhíre és Nagy Imréék felmentése egy napra esett 1989 nyarán

1989. július 6-án két hír járta be az országot: meghalt Kádár János, és ugyanezen a napon felmentették Nagy Imrét és mártírtársait az 1956-os ítéletek alól. Egy korszak zárult le, miközben egy másik kezdett kibontakozni.

Kádár János utolsó hónapjai és a megrendítő beszéd

1989 tavaszán Magyarország már a rendszerváltás felé tartott. Új pártok alakultak, sorra döntötték le a régi rendszer szimbólumait, és a közvélemény egyre nyíltabban beszélt az ’56-os megtorlásokról is. Kádár Jánosnak eközben utolsó hónapjaiban egyértelműen romlott a fizikai és szellemi állapota, és már egy jó ideje gyakorlatilag visszavonult a nyilvánosságtól.

Ennek ellenére 1989. április 12-én mégis megjelent a Központi Bizottság ülésén és — ahogy visszaemlékeztek — közel hetven percen át beszélt zavaros, esetenként kaotikus gondolatokat, amelyekben gyakran visszatért Nagy Imre nevére is. A beszéd hallatán többen sírva fakadtak, annyira megrázó volt a jelenet. Ez volt Kádár utolsó nyilvános szereplése.

„Elnézést kérek, hogy elsőként kértem szót, mert ebből az enyém egy kicsit hosszabb lesz… Talán régen hallottak engem, kibírják. A szabad beszédnek van előnye, és van hátránya…”— kezdte beszédét.

A felszólalásában sokszor emlegette Nagy Imrét, akinek elítélésével kapcsolatos vádak súlyosan nyomták. Ezzel párhuzamosan zajlott  az 1956-os mártírok, Nagy Imre és társainak rehabilitálása is: június 16-án újratemették őket, majd pedig  három héttel később, Kádár halálának napján  a Legfelsőbb Bíróság hivatalosan is felmentette őket az 1956 utáni ítéletek alól.

Ez a kettős eseménysorozat még inkább kiélezte a társadalmi megosztottságot Kádárral kapcsolatban: Miközben a társadalom egy része kegyelettel búcsúzott tőle, sokak számára ő maradt az ’56 utáni megtorlások egyik felelőse. Kádár bár elismerte, hogy politikai pályája során hibákat is elkövetett, mégis kitartott amellett, hogy mindig a közösség érdekeit tartotta szem előtt: „Ne higgyék el, minden munkámban elsőrendűnek tekintettem a magyar nép, a mozgalom, a párt érdekeit és a jószándékot.”

Amikor már interjút sem tudott adni, inkább írásban válaszolt: „Sajnálattal közlöm Önnel, hogy jelenlegi egészségi állapotom nem teszi lehetővé, hogy a kért interjú magnófelvételen készüljön.” – írta Kanyó Andrásnak válaszlevelében. A leépülés testi és lelki jelei egyre nyilvánvalóbbá váltak, az utolsó levelei már alig voltak olvashatók. Végül Kádár János 1989. július 6-án, hetvenhét éves korában hunyt el.

Ravatal a pártházban, majd tízezrek a temetőben

Kádár János halála után koporsóját az MSZMP központi bizottságának székházában, a Duna-parti pártház aulájában ravatalozták fel. Az eredeti tervek szerint egy napig lehetett volna leróni a kegyeletet, de a tömeg akkora volt, hogy végül több napra bővítették a búcsút. Hosszú sorok kígyóztak a Duna-parti épület előtt, sokan virággal, mások csupán csendes főhajtással búcsúztak.

Széchenyi rakpart, háttérben a Parlament. Sorban állók Kádár János ravatalához. Kép: Fortepan / Magyar Rendőr

A temetésre 1989. július 14-én került sor a Kerepesi temető Munkásmozgalmi Panteonjában. Aznap újra több tízezres tömeg gyűlt össze. Aki részt akart venni a szertartáson, annak órákon át kellett sorban állnia a rekkenő hőségben.

Kádár János temetése a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben, 1989. július 14-én. Kép: Fortepan / Vimola Károly

Kádár János kettős megítélése

Voltak, akik hálával emlékeztek a kádári évek viszonylagos biztonságára és kiszámíthatóságáramások egyszerűen kíváncsiságból, vagy azért álltak sorba, hogy tanúi legyenek egy történelmi korszak lezárulásának.

A korabeli sajtó is igyekezett mérleget vonni. A Népszabadság 1989. július 7-i számában egykori párttársai – köztük Németh Miklós, Grósz Károly, Nyers Rezső és Pozsgay Imre – búcsúztak tőle. Grósz így fogalmazott: „Halála óráján ne féljünk elismerni érdemeit. Ne féljünk vitatkozni örökségével és elvetni belőle azt, ami nem bizonyult időtállónak.” foglalta össze  a lapszámot a Magyar hírlap. A lap ezzel együtt elismerte Kádár felelősségét az ’56 utáni megtorlásban, ugyanakkor hangsúlyozta a konszolidáció jelentőségét is.

Akár tisztelettel, akár elutasítással emlékeznek rá, Kádár János temetése sokakban nyomot hagyott, és egyben egy korszak lezárását is jelentette Magyarország történetében.

Ez is érdekelhet:

• Félreismertük volna Kádár Jánost? – Döbbenetes titkos információk derültek ki róla
• Kádár-titkok: Brezsnyev visszacsatolta volna Erdélyt Magyarországhoz?
• Így akarták átírni a Himnuszt a Rákosi-korszakban