A magyarok eredetének kutatásában mérföldkőnek számító tanulmány jelent meg a rangos Cell tudományos folyóiratban. Az ELTE Humán Tudományok Kutatóközpontjának Archeogenomikai Kutatóintézete (HTK AGI) nemzetközi együttműködés keretében 120 ősi genomot elemzett Nyugat-Szibéria és a Volga folyó közötti területről. Az eddig genetikai szempontból szinte ismeretlen régió kulcsfontosságú a korai magyarok eredetének és vándorlásának feltárásában.
A vizsgálat úttörő módon azonosította a 10. századi honfoglaló magyarok egyik legjelentősebb genetikai forrását: az Urál hegység térségében a 8–10. században virágzó karajakupovói közösségeket. Ezek az uráli régészeti kultúrák kulturális és most már genetikai kapcsolatban is álltak a Kárpát-medencei honfoglalókkal – számolt be a kutatóintézet egy közleményben.
A nyugat-szibériai gyökerek
A kutatás szerint a karajakupovói csoportok genetikai alapját főként a Nyugat-Szibériában, az Irtis és Tobol folyók mentén élő, később „poszt-szargatka” néven ismert népesség adta (Kr. u. 3–5. század). E közösség genetikai öröksége meghatározó volt mind a karajakupovói kultúra, mind számos honfoglaló magyar egyén esetében.
Ez azt jelenti, hogy a honfoglaló magyarság egy része Nyugat-Szibériába, a Krisztus utáni első évszázadokba visszavezethető ősi gyökerekkel rendelkezett.
A genetikai vizsgálatok kimutatták, hogy az Urál keleti és nyugati oldalán élő népesség már a 6. századra közös genetikai egységet alkotott, vagyis e korszakban a magyarsághoz köthető népcsoportok mindkét térségben jelen voltak.
A hálózat, amely összeköti a Kárpát-medencét és az Urált
A kutatócsoport egy új módszert is bevetett, amellyel az egyező DNS-szakaszok alapján genetikai kapcsolati hálózatokat hoztak létre. A több mint ezer ősi minta elemzésével kiderült, hogy a Volga–Urál vidéki és a Kárpát-medencei kora középkori népesség egy része közös genetikai hálózatot alkotott.
Az egyezéseket több ezer kilométer távolság ellenére is kimutatták: különösen erős kapcsolatot mutattak a nyugat-magyarországi Szakony-Kavicsbánya temető honfoglaló sírjai az uráli karajakupovói leletekkel.
A genetikai minták két keleti eredetű komponens – a jakutiai és a bajkáli – jelenlétét is feltárták, amelyek az uráli népeknél jellegzetes genetikai jegyeknek számítanak. Ez a kettősség arra utal, hogy a honfoglalók több biológiai forrásból származtak, és a vándorlások során több, különböző eredetű csoport csatlakozott hozzájuk.
A „keleten maradt” magyarok
A kutatás azt is megerősítette, hogy a Julianus barát által a 13. században megtalált „keleten maradt magyarok” valóban élő leszármazottai lehettek a karajakupovói közösségeknek. A Káma folyó mentén, a csijaleki kultúrához kötődő temetők népessége genetikai folytonosságot mutatott a korai uráli populációkkal egészen a 14. századig. E közösségek tagjai valószínűleg a tatárjárást is túlélték, majd a 15–16. századra beolvadtak az új, többnyelvű környezetbe.
A honfoglalás és a nyelv
A genetikai eredmények arra utalnak, hogy a honfoglalók uráli genetikai jegyekkel bíró csoportjai lehettek a magyar nyelv hordozói. A kutatók hangsúlyozzák: bár a genetika önmagában nem bizonyít nyelvhasználatot, a mostani adatok alapján ez a legvalószínűbb magyarázat.
Az új adatok a „kettős honfoglalás” elméletét is megkérdőjelezik, hiszen az uráli genetikai komponens csak a 9. század második felében jelenik meg a Kárpát-medencében, a honfoglalókkal együtt.
További kutatások
A kutatócsoport a jövőben a honfoglalás kori temetők rokonsági hálózatainak és társadalmi szerkezetének feltárását tervezi, valamint a sztyeppi népek eddig feltérképezetlen genetikai komponenseinek vizsgálatát, amelyek az Etelközben csatlakozott törzsekhez – például a kabarokhoz – köthetők.
- Az emberiség történelmét is újraírhatja a szaúdi sivatagban tett felfedezés
- Sokkoló: mészárolták az elefántokat őseink 400 ezer évvel ezelőtt
Source: