Rákosi Mátyás a Moszkvából hazatért kommunista frakció vitathatlan vezetője volt 1944-ben, hatalmát pedig véres küzdelemben, a bimbódzó magyar demokráciát letörve építette ki 1944-1948-ban. Segítői közül azonban sokakkal szembekerült, így a “demokratikus időszakban” házelnöki posztot betöltő Nagy Imrével is. Nagy, szintén moszkvai kapcsolatainak köszönhetően Sztálin halála után szerezte meg a hatalmat és tett szert népszerűségre a sztálinizmus megannyi vadhajtásának letörésével, ám 1955-ben elfogyott körülötte a levegő. Rákosi azonban nem végeztette ki.
Rákosi “könnyelmű” döntése
Ahogy Szerencsés Károly történész, egyetemi tanár egy előadásán fogalmazott, megbocsáthatatlan könnyelműség ez egy sztálinista diktatúrában. Nagy Imre ugyanis 1953 és 1955 között jelentős népszerűségre tett szert a magyarországi sztálinizmus, az erőltetett iparosítás, a személyi kultusz vagy éppen a kollektivizálás vadhajtásainak lenyesegetésével és a politikai foglyok egy részének szabadon bocsátásával. A végig bosszút forraló Rákosi 1955 elejére érte el, hogy Nagyot leváltsák, ám a korábbi miniszterelnök nem volt hajlandó önkritikát gyakorolni és levonulni a politikai porondról.
Ez merőben új volt a Hruscsov alatt puhuló szovjet táborban, Rákosi pedig furcsamód nem lépett fel fizikailag pártbeli legnagyobb ellenfelével szemben. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Nagy Imre ekkor már két infarktuson is túl volt (egy kisebben és egy nagyobbon), így megtörténhet, hogy a kommunista vezér úgy ítélte meg, már nem jelent számára fenyegetést a stresszes nagypolitikában.
Nagy Imre, az emberarcú szocialista
Nagy Imre így visszavonulhatott budapesti villájába, sétálgathatott a Váci utcán, sőt írhatott is. Bár írásai nem jelentek meg a széles nyilvánosság számára, az elit hozzájutott és olvasta. Olyano témákról értekezett, mint a szocialista országok közötti egyenjogúság (a Szovjetunióval szemben is), vagy éppen a szocialista gazdaságirányítás. Kör szerveződött köréje, 60. születésnapjára pedig százak zarándokoltak el lakásához mintegy némat tüntetésként a Rákosi-rendszerrel szemben, köztük Illyés Gyula vagy Kodály Zoltán.
Személye szimbólummá vált, az emberarcú szocializmus, az elviselhető, a Kádár-érában megvalósuló “legvidámabb barakk” szimbólumává. Sokan olyat is beleláttak személyébe, amit ő nem képviselt, ám rövid miniszterelnöksége olyan cezúra volt a korábbi kommunista uralommal szemben, hogy sokan tovább fűzték az akkora született gondolatokat.
Kádár már nem volt engedékeny
Ezért is fordulhatott elő, hogy amikor az események sűrűjébe, a rendszer élére került, hirtelen nem találta a hangot, nem találta a programot és október 23-án este még elvtársaknak titulálta a Parlament előtt tüntető tömeget. Emberi és talán politikusi nagysága abban keresendő, hogy bár sodródott az eseményekkel, végül nem tagadta meg a forradalom és szabadságharc napjaiban elhangzott követeléseket és november 4-e után sem tartott önvizsgálatot, mint ahogyan a nyilvános önkritikát is elutasította.
Kádár János azonban már nem követte el elődje hibáját. Ahogyan Rákosi Mátyást is távol tartotta Magyarországtól (Hruscsovval kötött paktuma állítólag rövid volt: a szovjet csapatok maradjanak itt, Rákosi pedig ott), úgy Nagy Imrének sem engedte meg azt, hogy élő emberként személyében tüntessen rendszere ellen akár Budapesten, akár kitelepítve hazánkban. Romániai fogságot és hazai koncepciós pert követően kivégeztette ellenfelét.
Olvass tovább nálunk történelem témában:
- Budapest múltja már online is elérhető: új digitális archívum indult!
- 5 dolog, amit rosszul tudunk a tatárjárásról
Forrás: