A magyar őstörténet nem egy piros gumilabda – a MCC vitaestjén jártunk

A magyar őstörténet kutatása a külső szemlélő számára manapság egy fortyogó tengernek tűnik, amely időnként kivet magából elsőre nehezen érthető dolgokat, és csak egy biztos: az állandó bizonytalanság. A Matthias Corvinus Collegium hatrészes vitaestjének első alkalmán ezt a kérdést akarták körüljárni két vendégükkel, Szabados Györggyel és Sudár Balázzsal. Bár a vitán felszínre kerültek a különbségek, a felek alapvetően egyetértettek abban, hogy a magyar őstörténet úgy, ahogy azt annak idején a tankönyvekből megtanultuk, nem védhető tudományosan.

Magyar őstörténet és politika

A beszélgetés elején a kérdező Gali Máté és Pócza Kálmán elsősorban az őstörténet társadalmi szerepéről és helyzetéről érdeklődtek. Sudár Balázs félig viccelődve jegyezte meg, hogy az őstörténet és az eredetkutatás egy kelet-európai népsport. A helyi kultúra számon tartja a születésnapokat, megünnepli a születéshez kötődő évfordulókat, (példaként hozta Budapest 150. születésnapját, ami jövőre lesz), holott valójában a születés egy ember életében nem feltétlenül predesztinálja őt a későbbi tevékenységére. A magyar őstörténet pedig azért érdekes, mert rövid idő alatt történt az államiság megszületése, a beköltözés a Kárpát-medencébe és a keresztény hit felvétele.

A magyar őstörténet egyébként nem zavarosabb, mint a környező népeké, kiemelten például a horvátoké, ahol egészen különös elméletek születtek.

A politika pedig nem beavatkozik az őstörténetbe, hanem felhasználja azt. Film, regény, művészet, Feszty-körkép születi belőle és ez alapvetően rendben van. Ha a politika írná a magyar őstörténet, azt hamar megunná mindenki. Szabados György hozzátette, hogy a heves viták mindig jobbak, mintha a felmerülő kérdéseket erővel lefojtanák. Azok az írások, amelyek aktuálpolitikai érdekekből születtek, szögletes zárójelbe tett tudománytörténeti érdekességgé válnak előbb-utóbb.

A vitaest résztvevői (Gyurkovits Tamás/MCC)

A magyar őstörténet “krumpliháborúja”

A bemelegítő kérdések után a beszélgetés hamar intenzívebb fordulatot vett, bár a felek eleinte nem egymással, hanem a klasszikus elmélettel vitatkoztak. Sudár Balázs a gimnáziumban tanított őstörténetet felidézve kijelentette, hogy az már akkor teljesen értelmetlennek tűnt. A klasszikus elképzelés lényegében a régészet és a nyelvtudomány kiegyezése volt, amely azonban a közelmúltban, a régész Türk Attila kutatásainak köszönhetően felborult. Mind a korábbi földrajzi elképzelések, amelyek nem az Urálon túlra helyezték a magyarokat, mind pedig a kronológia megváltozott. Szabados György ezzel egyetértve arról beszélt, hogy a régészeti és archeogenetikai információrobbanás elmossa a korábbi elképzeléseket, amelyeknél

gyakran még a 18. századi jezsuita történetírók, Pray György és Katona István érvényesebb szakirodalmi eredményeket produkáltak.

Arra a kérdésre, hogy hol volt a magyar őshaza, Szabados György visszakérdezett, hogy van-e “az” őshaza. A magyar őstörténetben ugyanis eddig a térképekre felrajzolt “őstörténeti krumplik” háborúztak egymással, amelyeket különböző obskúrus orosz folyókról neveztek el. Valójában viszont a magyar őstörténet nem egy lineáris eseménytörténet, be és kiágazások létezéséről tudunk, ezért az őshaza kifejezést érdemes elfelejteni. Szerencsésebb őstörténeti térről beszélni.

Hogy a nyelvészet családfa modellje működik-e, vajon divergencia vagy konvergencia van, esetleg mindkettő, azzal kapcsolatban kételyeit fejezte ki.

Sudár Balázs is csatlakozott a hasonlathoz, a magyarság szerinte ugyanis nem egy piros labda, amit valaki elgurított, hanem állandó bővülés és fogyás történt a közösségben. Ha pedig a biztos pontokat keressük az őshazák közül, akkor Etelköz az, amit most már a régészek megtaláltak és ismerünk a forrásokból. Levédia helye már kérdéses, neki B. Szabó Jánossal közösen van erre elmélete. Hogy előtte hol lehet keresni az “őshazát”, arról nincs bizonyosságunk, nem látjuk a koherens egységek a 9. század előtt.

A vitaest közönsége (Fotó: Gyurkovits Tamás/MCC)

Ki a magyar a magyar őstörténetben?

Amikor a felek ideértek, a különbségek lényegesen határozottabbá váltak Sudár Balázs és Szabados György között. Sudár Balázs visszautalva egy korábbi közbevetésre, megjegyezte, hogy nem tudjuk például, hogy a csodaszarvas monda kinek a mondája. A vezéreké? A magyaroké? Amikor Szabados György megjegyezte, hogy az Avar Kaganátus túlélő lakossága is a magyar őstörténet részévé vált, Sudár Balázs a fogalom kiterjesztését vitatva azt mondta, hogy ezzel az erővel a szepességi szászok, a szlovákok vagy a zsidók szintén a magyar etnogenezis részei. Szabados György szerint viszont az őstörténet és az etnogenezis velünk élő folyamat.

A kérdezők itt vetették fel, hogy vajon ezek szerint meg kell határoznunk azt, hogy kik a magyarok? Ha igen, akkor milyen a kapcsolatunk a hunokkal? Sudár Balázs az elnevezés bizonytalanságára mutatott rá, hiszen a középkorban magyar az volt, aki a Magyar Királyság lakosa volt. De a honfoglalás idején a magyar azt jelentette, aki ide beköltözött. Etelközben viszont tudjuk, hogy az ottani magyarok a hétmagyarnak nevezet közösségből plusz a kabarokból álltak. Nem tudunk állításokat megfogalmazni források híján. Szabados György a vérszerződést és a steppei népek közös gesztusnyelvét emelte ki, mire Sudár Balázs megjegyezte, hogy ez egy túlságosan tág intervallum, Mandzsúriából is ismerünk vérszerződést.

A vitaest résztvevői (Gyurkovits Tamás/MCC)

A hun kapcsolatot illetően Sudár Balázs rámutatott arra, hogy Attila nem egy logikus ős. A keresztény Európában rendkívül negatív kép élt róla, mind a germánok, mind az újlatin népek körében. Tehát nem nyugati motívumokból konstruált hagyománnyal állunk szemben, de hogy ez az uralkodóház hun hagyományát vagy egy magyarságba olvadt hun részt jelent, nem tudjuk. Szabados György vitatkozott azzal a kijelentéssel, hogy a magyar krónikás hagyomány elsiklik Attila testvérgyilkossága felett és fel akarná menteni, ezt csak Bonfini teszi meg. Az Árpádok legitimációjára lehetett volna választás az avar Baján kagán, de mégsem lett, valamint a középkor meghatározó szakaszában magukat a szent királyok nemzetségeként is nevezték.

A kettős honfoglalásra rátérve inkább igenlő választ adna a megtörténtére, bár az elnevezés kissé szerencsétlen, hiszen magyar néven csak egy honfoglalás volt. Viszont nyelvi szempontból bizonyítatlan és bizonyíthatatlan, hiszen nincs szignifikáns mennyiségű írásos emlék, amit vizsgálhatnánk. A sok Kárpát-medencébe érkező nép közül bármelyik lehetett előmagyar. A legnagyobb kérdést pedig a magyar nyelv megmaradása jelenti, a történeti párhuzamok ugyanis azt sugallják, hogy a magyarságnak be kellett volna olvadnia. Sudár Balázs szintén a kifejezést vitatta, ugyanis ha a magyart identitásként értjük, akkor nem volt kettős honfoglalás. Ha viszont nyelvi alapon gondoljuk a honfoglalást, akkor lehetséges.

Nem tudjuk, hogy Árpádék magyar nyelven beszéltek-e, mert erre nincs adatunk.

A szervezők ezen a ponton szakították félbe az eseményt, megköszönték az érdeklődést (a Scrutonba pótszékeket is kellett hozni), és a vitaest-sorozat folytatását ígérték meg.