Bem József lengyel tábornok erdélyi hadjáratai az 1848-49-es forradalom és szabadságharc legdicsőbb lapjaira tartoznak. Vert helyzetből, jobban ellátott és túlerőben lévő csapatokkal szemben vívott ki a korban csodaszámba menő győzelmeket “osztrolenka véres csillaga”. Győzelmei alapvetően hozzájárultak ahhoz, hogy az 1848 végi-1849 eleji osztrák ellentámadás nem okozta szabadságharcunk idő előtti bukását. Azt azonban kevesen tudják, hogy Erdélyben nem csupán osztrákokkal és román népfelkelőkkel, hanem orosz intervenciós csapatokkal is szembekerült a lengyel hadvezér és a vezetésével küzdő magyar csapatok.
Puchner császári tábornok méltó ellenfelei
Az európai udvarokban 1848/49 fordulóján mindenki nagy tétekben fogadott volna arra, hogy a Habsburgok végképp úrrá lettek a birodalmuk több pontján kirobbant felkeléseken, köztük a legsúlyosabb “lázadáson”, a magyar szabadságharcon. Bár 1848 őszén szép sikereket ért el Jellasiccsal szemben a szerveződő magyar honvédség és kitört a második bécsi forradalom is, az osztrák csapatok 1848 végén már újra magyar területeken harcoltak, a napóleoni háborúk veteránja, Schlik tábornok már a Bodrognál járt, Windischgrätz főseregei éppen Pest elfoglalására készültek, a kormány és Görgei fel-dunai hadserege menekült, miközben Erdélyben kirobbant a román népfelkelés, amit a szász városokban állomásozó osztrák csapatok is támogattak.
Keleten csak azért nem omlott össze már ősz végén a forradalom, mert október 16-án, Agyagfalván a székelység egységesen a forradalmi vívmányok mellett foglalt állást és sikeresen kötötte le hetekig a magyarországi, selmecbányai születésű Anton von Puchner császári tábornok seregeinek jelentős részét. A “magyarországi” fronton a tavaszi hadjárat kezdetéig kellett várni a hadiszerencse változására, Erdélyben azonban már 1848 karácsonyán volt ok ünneplésre.
[hm_embed link=”https://hellomagyar.hu/2022/10/24/roman-mania-felvonultak-a-magyar-katonatemetoben-pedig-nem-is-ott-nyugszanak-a-roman-katonak/” ][/hm_embed]
Az ottani hadak élére kinevezett lengyel Bem József (Józef Bem) ugyanis 10 ezer főnyi serege élén, mindössze 16 ágyúval elfoglalta Kolozsvárt, majd Karl Urban seregeit Bukovinába űzte, visszafordulva pedig Szőkefalvánál, január 17-én tönkreverte Puchner főseregét. Bár Nagyszeben előtt súlyos vereséget szenvedett, magyarországi csapatokkal megerősödve Piskinél visszaverte a császáriakat és egy hirtelen manőverrel, a császári kézen lévő Gyulafehérvár és Puchner főserege között ellavírozva csapatait Marosvásárhelyen termett és újra Bukovináig verte Urban csapatait.
Az orosz csapatok már Erdélyben vannak
Kevesen tudják, de ekkorra már Erdélyben tartózkodott több ezer főnyi orosz intervenciós haderő. A cári csapatok Havasalföldről érkeztek (oda pedig korábban a helyi ’48-as forradalmat mentek leverni még 1848 nyarán az oszmánokkal együtt) Grigorij Jakovlevics Szkarjatyin vezetésével. Az akkor még Olmützben székelő Habsburgok problémásnak érezték Bem sorozatos győzelmei miatti szorongatott helyzetükben közvetlenül fordulni az oroszokhoz segítségért. Ezért hivatalosan Nagyszeben és Brassó, az erdélyi császári ellenállás két központja, Puchner bázisai fordultak a cári erőkhöz 1849 februárjában, védelemért esedezve. A küldöttségben pedig ott volt többek közt a korábban magyarbarátsággal vádolt Andrei Șaguna püspök is. A kérés nagy feltűnést keltett szerte Európában, mert ekkorra már mindenhol Habsburg győzelemmel és magyar bukással számoltak (még a nagy, magyar főerők által elszenvedett kápolnai vereségre sor sem került).
[hm_embed link=”https://hellomagyar.hu/2022/10/07/atomtoltetek-magyarorszagon-ez-biztos-csak-poen-pedig-igaz/” ][/hm_embed]
Szkarjatyin és Nyikolaj von Engelhardt 8 ezer katonát mozgósított, ők meg is szállták Nagyszebent és Brassót, valamint a két város környékét. A támadó hadműveletekben nem vehettek részt, ám az osztrák erőket és a román népfelkelőket felszabadították a magyarellenes hadmozdulatokhoz. Bem azonban visszatért a bukovinai határról, ám március elején vereséget szenvedett Medgyesnél. Segesvárra visszavonulva ellenfele átkarolással próbálkozott, ám a lengyel tábornok átlátott a szitán és egy bravúros mozdulattal hirtelen Nagyszebennél termett, elvert onnan az osztrák és az orosz csapatokat, majd visszaűzte őket Havasalföldre. Ugyanez a sors vár a brassói erőkre, ők március 20-a után hagyták el végképp Erdély területét. Az eredmény tehát világraszóló siker, Gyulafehérvár és Déva kivételével minden erősség magyar kézen, Bemet pedig előléptették, altábornagy lett.
A cár tajtékzik
I. Miklós orosz cár a szentpétervári francia követ jelentése szerint tombolt a dühtől és 50 ezer főnyi orosz hadsereget szeretett volna azonnal Erdélybe küldeni, hogy megleckéztesse az 1830-31-es, oroszellenes lengyel felkelésben hírnevet szerző lengyel hadvezért. Tervéről Moszkva ura csak a helyi “békepárt” lebeszélésére tett le. A csúfos kudarc azonban vélhetően közrejátszott abban, hogy néhány hónap múlva, amikor Ferenc József hivatalos kérése befutott hozzá, hogy segítsen a magyar szabadságharc leverésében, egy szimbolikus haderő helyett iszonyatos, több mint 200 ezres hadsereget indított Kossuthék ellen. Csak viszonyításképp: ez az a nagyságrend, amivel február 24-én Oroszország támadást indított Ukrajna ellen.
Érdekesség, hogy az 1849 februári orosz intervenciós csapatokat vezető Szkarjatyint egy magyar ágyúgolyó a szabadságharc egyik utolsó csatájában, a segesváriban (július 31.) eltalálta, sérülésébe pedig még aznap belehalt. Ebben a csatában tűnt el örökre Petőfi.
A fenti cikk forrásául szolgált a háromkötetes Erdély története (Akadémiai Kiadó) és a Gergely András által szerkesztett Magyarország története a 19. században (Osiris Kiadó).
