Egy korabeli vadászó-gyűjtögető közösség gyermekgondozási rendszere rámutat a nukleáris család egyik fő csapdájára. Arra is utalhat, hogy a gazdag nyugati nemzetekben miért érzi magát olyan sok szülő kiégve. A Kongói Köztársaság északi esőerdeiben élő Mbendjele vadász-gyűjtögetők kultúráját vizsgálva a kutatók széles körben elterjedt gondozási hálózatot találtak.
A Cambridge-i Egyetem evolúciós antropológusa, Nikhil Chaudhary által vezetett kutatócsoport azzal érvel, hogy a gyermekek több figyelmet és gondoskodást várnak el, mint amit két szülő nyújtani tud. A közösség 18 csecsemője és kisgyermeke körében a kutatók azt tapasztalták, hogy minden egyes gyermek átlagosan napi kilenc órányi figyelmes törődést kap. Mindezt általában körülbelül 10, de néha több, mint 20 személytől.
Az egy gyermek szükségleteire odafigyelő személyek puszta száma azt jelentette, hogy a csecsemő sírására általában mindössze 25 másodperc alatt reagáltak. Egy adott gyermek biológiai anyja csak a sírási epizódok nagyjából 50 százalékára reagált. A fennmaradó időben valaki más, gyakran idősebb gyerekek vagy serdülők segítettek a gyermek gondozásában. Ez az egy korabeli afrikai közösség talán nem reprezentatív az emberiség történelmének összes közösségére. A gondozási arány hasonló más modern vadászó-gyűjtögető társadalmakhoz.
Bár ezek a kultúrák nem igazi “múltbeli relikviák”, fontos támpontokat adhatnak arról, hogy milyenek lehettek a társadalmi struktúrák a mezőgazdasági forradalom előtt. Az emberi történelem túlnyomó részében fajunk vadászó-gyűjtögető népként élt. Valószínűleg az az anyák és apák sokkal több támogatást kaptak a gyermekneveléshez, mint manapság a legtöbb gazdag nyugati országban.
Közösségi gyermekgondozás
A gyermeki kötődéssel kapcsolatos legtöbb kutatás eddig csak a nyugati, művelt, iparosodott, gazdag és demokratikus népességre összpontosított. Ez azt jelenti, hogy a szakértők nem ismerik az emberi tapasztalat teljes képét. Néhány kortárs vadászó-gyűjtögető társadalomban, mint például a Mbendjele és a !Kung Dél-Afrikában, úgy tűnik, hogy kivételesen nagy a síró csecsemőkre való érzékenység. Ezekhez a társadalmakhoz viszonyítva a modern társadalmakban sokkal kevesebb figyelem fordul a gyermekekre.
Ez az elképzelés sokkal több kutatást igényel. Chaudhary maga is figyelmeztet arra, hogy az emberi pszichológia rugalmasan fejlődött, és nem biztos, hogy létezik egyetlen konkrét életmód, amely a megfelel az egészségünknek és a jólétünknek. Ami azonban vitán felül áll, az az, hogy a nukleáris családrendszer teljesen más modern társadalmakban, mint amilyen a vadászó-gyűjtögető társadalmakban — írja a Science Alert.
A sírásra gyakorlatilag mindig reagáltak, általában nagyon gyorsan. A válaszok jellemzően vigasztalás vagy etetés, ritkán ösztönzés és soha nem ellenőrzés formájában jelentek meg. Ezzel szemben a modern társadalmakban a szülők magukra vannak utalva, amikor egy bajba jutott csecsemőre reagálnak, ami mély kimerültséghez vagy depresszióhoz vezethet. A jelenlegi tanulmány mögött álló kutatók szerint a jövőbeni munkáknak a vadászó-gyűjtögető gyermekek pszichológiai fejlődését és jólétét kellene feltárniuk.
Ezeket a cikkeket is érdemes elolvasni:
