A középkori kardvívás világát titkok, rejtélyes kézikönyvek és véres illusztrációk töltik meg. A lovagok, a középkor nemes harcosai nem szívesen osztották meg egymással harci technikáikat. Néhányan, mint például a híres 14. századi olasz lovag, Fiore de’I Liberi, megfogadták, hogy képességeiket szigorúan őrzött titokként tartják meg.
Ahogy azonban történészek rámutattak, ez a titkolózás inkább a marketingről, mint a tisztességről szólhatott. Egy olyan világban, ahol a titokzatosság növelhette az ember hírnevét, sok harcmester úgy döntött, hogy azt érzetet keltik, mintha exkluzív, szinte misztikus harci tudás birtokában lennének.
Ezzel szemben a lovagok jelentős része más megközelítést választott, és technikáikat “harci könyvek” vagy “fechtbücher” néven ismert, gazdagon díszített kéziratokban dokumentálták. Ezeket a kéziratokat a leggazdagabbak rendelték meg, és gyakran évekig tartott elkészíteni ezeket. Annak ellenére, hogy évszázadokon át az elhasználódás, a kopás és a szándékos rongálás veszélyeinek voltak kitéve, csak a német nyelvterületről több mint 80 ilyen kódex maradt fenn —írja a BBC.
Mégis, ezeknek a kézikönyveknek a megfejtése nem könnyű feladat. Az illusztrációk, bár gyönyörűek, néha zavarosak. Sokszor lehetetlennek tűnő mozdulatokat ábrázolnak, vagy fontos részletek hiányoznak belőlük. Scott Nokes megjegyzi, hogy a statikus fametszetek dinamikus harcmozdulatokká alakítását generációkon átívelő viták, kutatások és kísérletezések övezik.
Rejtvények és hiányzó kontextus
A bonyolultságot fokozza, hogy e harci könyvek közül sok nem prózában, hanem versben írt utasításokat tartalmaz. Lichtenauer például olyan verseket hagyott hátra, amelyeket a modern szakértők “halandzsának” neveztek, “titkos szavakat” használva, hogy megőrizze művészetének kizárólagosságát.
Még ha megfejthetőek is, az utasításokból gyakran hiányoznak a kritikus részletek, teret engedve a többféle értelmezésnek. Philippo di Vadi 15. századi, homályos metaforákkal tarkított költői nyelven írt szövege kihívások elé állítja az értelmes meglátásokat kereső modern fordítókat. Különösen a lábmunkára vonatkozó utasítások maradnak zavarba ejtő rejtélyek.
A rejtélyes technikákon túlmenően még az érthető részek is vetnek fel kérdéseket. Ilyen például Talhoffer könyvében ábrázolt középkori “bírói párbaj”, ahol egy nő egy követ lendít egy lyukban álló férfi felé. Az ilyen jelenetek célja továbbra is rejtély, a találgatások szerint a házassági viták megoldására tett kísérletek, vagy akár a “harccal történő válás” egy formája.
Egy másik rejtély az MS I.33-ban, a legrégebbi ismert európai harci kézikönyvben található. Egy pap párbajozik egy tudóssal és egy Walpurga nevű nővel. A vallási alakok szerepeltetése kérdéseket vet fel a vívás kolostorokban való elterjedtségével és e szereplők szimbolikus jelentőségével kapcsolatban.
Annak ellenére, hogy a lovagok a középkorban élték fénykorukat, a kardvívás még évszázadokig az európai kultúra fontos részét képezte. A változó idők azonban a kulturális normák változását hozták magukkal: a polgári párbajok elfogadhatóvá váltak, és a 16. században megjelent a modern vívás. A végső csapást a hagyományos kardvívásra a 18. században a pisztolyok megjelenése jelentette, amelyek felváltották a kardot, mint a párbaj preferált módját.
Azonban a hátrahagyott kéziratok rejtélyességéből fakadóan a harcművészet újraélesztése is nehézkes. Bár a művészetek rajongói kitartóan próbálják újraéleszteni az elhanyagolt harcművészetet, de a múltbéli túlzott titkolózás hátráltatja ezeket a törekvéseket.
Ezeket a cikkeket is érdemes elolvasni:
