A csernobili atomerőmű 1986-os katasztrofális robbanása óta a tudósok aprólékosan tanulmányozzák az utóhatásokat, hogy megértsék a sugárzás ökoszisztémára gyakorolt hatását. Bár köztudott, hogy a sugárzás káros hatással lehet az egészségre, a jó hír az, hogy a Csernobil környéki állatokban talált szennyezettségi szintek az évtizedek során csökkentek. Egy furcsa anomália azonban zavarba ejtette a kutatókat: a területen élő vaddisznókban a várakozásokkal ellentétben folyamatosan magas radioaktív izotópszintet mutattak ki. Ez a jelenség, amelyet vaddisznó-paradoxonnak neveztek el, rejtély maradt – egészen mostanáig.
A csernobili katasztrófa 1986-ban történt Észak-Ukrajnában, amikor egy reaktorolvadás következtében a reaktor radioaktív magjának mintegy 5%-a került a környezetbe. Ez az esemény a környező terület evakuálásához vezetett, amelyet ma Csernobil elzárt zónájaként ismerünk. Míg a kezdeti robbanás és a közvetlen utóhatás közvetlenül 31 halálos áldozatot követelt, a hosszú távú hatások, beleértve a rákos megbetegedéseket is, becslések szerint több ezerre tehetőek. Ez volt Európa történetének legnagyobb radioaktív katasztrófája.
A katasztrófát követően a tudósok elkezdték megfigyelni a területet, hogy megtudják, hogyan hat a sugárzás az ökoszisztémákra, és mennyi időbe telik a természet regenerálódása. Ezek a vizsgálatok kiterjedtek Európa más, a radioaktív sugárzás által érintett részeire is. Idővel az általános tendencia azt mutatta, hogy a legtöbb állat és növény radioaktív szennyezettsége csökkent – kivéve a vaddisznókat, amelyekben megmaradt a radioaktív cézium-137 magas szintje — számolt be róla a SciShow.
A radioaktív bomlás és szennyezettség megértése
A radioaktív elemek bomlása kiszámítható sebességgel történik, amit felezési idejüknek neveznek, ami azt az időt jelenti, amely alatt a radioaktív atomok fele elbomlik. A cézium-137, a csernobili katasztrófa során felszabadult egyik legveszélyesebb izotóp esetében a felezési idő körülbelül 30 év. Így 30 évvel a katasztrófa után a várakozások szerint a sugárzás szintje körülbelül a felére csökkent volna.
Az ökoszisztémák azonban nem zárt rendszerek. A radioaktív elemek a környezetben mozognak, a növények felszívódnak, az állatok megeszik őket, és végül leszivárognak a talajvízbe. Ez a mozgás megnehezíti az egyszerű bomlási folyamatot, különösen, ha figyelembe vesszük a biológiai felezési időt – azt az időt, amely alatt az élő szervezetek az általuk felvett radioaktív anyag felét kiválasztják.
A csernobili vaddisznó paradoxon
A radioaktív szennyezés csökkenő általános tendenciája ellenére a Csernobil környéki vaddisznókban még több mint három évtizeddel a katasztrófa után is magas cézium-137-szintet mutattak ki. Ez a tartós szennyezettség tudományos fejtörést okozott. A cézium-137 felezési idejét tekintve a vaddisznók sugárzási szintjének jelentősen csökkennie kellett volna. Ez a paradoxon vagy egy ismeretlen szennyezési forrásra utalt, vagy arra, hogy a sugárzás ökoszisztémákon keresztül történő mozgásának megértésében hiba van.
A rejtély kulcsa: Gombahálózatok
2023-ban a kutatók végre megtalálták a kirakós hiányzó darabját. A vaddisznók folyamatos magas radioaktív szennyezettségét nemcsak a csernobili katasztrófára, hanem a Szovjetunió által az 1950-es és 1960-as években végzett légköri atomfegyver-kísérletekre is visszavezették. Az ezekből a tesztekből származó cézium-137 leülepedett a környezetbe, és a mélyen gyökerező gombák továbbra is felszívták.
A gombák kiterjedt micéliumhálózatuk révén a talaj mélyéről szívják el a vizet és a tápanyagokat, így elérik a növényi gyökerek számára elérhetetlen szennyeződési forrásokat. Ezek a hálózatok mind a történelmi fegyverkísérletekből, mind a közelmúltbeli csernobili csapadékból származó cézium-137-et felszívták. A gombákat kedvelő vaddisznók ezt a cézium-137-et fogyasztották el, amely a szennyeződést a szervezetükbe juttatta.
Ezeket a cikkeket is érdemes elolvasni:
