Magyarok segítették a Habsburgok felemelkedését Morvamezőnél

1278. augusztus 26-án Morvamezőn csapott össze a cseh történelem egyik legnagyobb uralkodója, valamint az első Habsburg, akinek a nevét már a világtörténelemmel foglalkozó könyveik is felfigyeltek. De vajon mit kerestek ott a magyarok? Vajon okos dolog volt résztvenni az ütközetben?

II.Ottokár, az “álláshalmozó”

II. Ottokárt cseh királyként ismerjük, pedig élete során számos titulust sikerült elhódítania. Miután bátyja meghalt, apja trónörökösként morva őrgrófnak tette meg, ám ebbéli minőségében nem várakozott túl sokáig az első akciójára. 1248-ban egy apja ellen lázadó csoport élére állt, és meg is szerezte az ifjabb királyi címet, sőt még Prágát is sikerült elfoglalnia. A siker ekkor még nem tartott egy évnél tovább: a pápa kiátkozta Ottokárt, apja pedig legyűrte a lázadókat, Ottokárt pedig bebörtönözte.

IV. Béla és II. Ottokár harca a Képes Krónikában (Wikipédia)

A helyzet akkor változott meg, amikor a cseh király elérkezettnek látta az alkalmat arra, hogy megszerezze Ausztriát. 1246-ban ugyanis IV. Béla király legyőzte a Harcias melléknevet kiérdemlő Babenberg Frigyes osztrák herceget, hogy az holtan maradt a csatatéren. Fiúutóda nem lévén, az örökségéért hamar elindult a harc. Ottokárt apja kiengedte, morva őrgróffá tette ismét, és az ausztriai nemesség támogatásával Ausztria kormányzójává emelte.

Ottokár ekkor elvette a nála 26 évvel idősebb Babenberg Margitot, Frigyes nővérét és az ő révén Ausztria hercegévé emelkedett.

1253-ban, apja halála után, cseh királlyá koronázták. Nagyratörő tervei olyan távoli vidékekre is elvitték, mint a Baltikum, ahol a Német Lovagrenddel szövetségben harcolt a pogány poroszok és a litvánok ellen. Königberg (a mai Kalinyingrád) városát a lovagrend később a cseh király tiszteletére nevezte el. Az Ausztriától délre eső Stájerország lett a következő célpont, amelyet azonban a magyar király, IV. Béla tartott a kezében.

1260-ban végül a kroissenbrunni csatában ütközött meg a magyarokkal.

A csatában IV. Béla fia, István herceg megszegett egy átmeneti fegyverszünetet, ám Ottokár ennek ellenére legyőzte a magyar sereget. IV. Bélának fel kellett adnia Stájerországot és az unokáját, Kunigundát összeházasitania Ottokárral. (Időközben ugyanis a cseh király elvált Babenberg Margittól azon a jogcímen, hogy már nem várhat tőle gyermeket).

1268-ban megszerezte Karinthiát. 1272-ben pedig az észak-itáliai Friulit is. Ezzel az uralma alá tartozó területek Csehországtól Velencéig, az Adriai-tengerig terjedtek. Közben többször vívott háborút Magyarországgal, befogadta például V. István testvérét, Macsói Annát és a király számos ellenségét. Ezek a háborúk váltakozó sikerrel folytak, Magyarország területén többnyire nem járt tartós sikerrel, ám a magyar királyok sem tudták tartósan uralmuk alá vonni az ország történelmi határain túli területeket. II. Ottokár közben minden lehetséges alkalommal jelezte igényét a német trónra, ám sosem választották meg, vélhetően azért, mert már túlságosan erőssé vált, és a többiek tartottak tőle.

Helyette 1273-ban egy névtelen svájci grófot, Habsburg Rudolfot választották meg ellenszavazat nélkül császárnak.

A svájci gróf akcióba lép

Rudolf nem tétlenkedett, tudta, hogy biztosítania kell a hátterét ahhoz, hogy valóban uralkodni tudjon. A pápaságot azzal nyerte meg, hogy ünnepélyesen lemondott a két évtizeddel korábban uralkodó, pápákkal szemben álló Hohenstauf-ház minden követeléséről. A megválasztását követő évben pedig a birodalmi gyűlésen elrendelte, hogy minden olyan birtokváltozás, amely az utolsó Hohenstauf uralkodó halála után történt, a koronára szálljon vissza. Ez természetesen Ottokárt érintette a legjobban, aki nem is egyezett bele ezekbe a feltételekbe. A cseh királyt birodalmi átok alá vonták. Rudolf ostrom alá vette Bécset, miközben néhány cseh főnemes fellázadt Ottokár ellen.

1276-ban békét kötöttek, amiben Ottokár lemondott minden hódításáról, amit elért, így Ausztria és Bécs a Habsburgok kezére jutott.

A cseh király azonban nem adta fel, bajor és lengyel szövetségesekre tett szert és miután leverte az ellene lázadókat, támadást indított a Habsburg uralkodó ellen. Rudolf IV. (Kun) László magyar király segítségét kérte. A fiatal magyar uralkodónak jó oka volt segíteni: Ottokár sokáig megszállva tartotta Magyarország északnyugati vármegyéit, Sopront, Mosont és Győrt. Ha a cseheket Rudolfnak sikerül megzaboláznia, akkor a Magyar Királyság súlyos tehertételtől szabadul meg. Rudolfnak ráadásul semmilyen követelése nem volt a magyarokkal szemben. Kun László így logikus módon segítette meg a Habsburg uralkodót, aki így megerősödve vonult fel Ottokár ellen. Bár létszámban a kun lovasokkal kiegészített osztrák haderő nagyobb volt, mint a cseh király serege, utóbbinak minőségben jobb alakulatok álltak rendelkezésére, több nehézlovast tudott harcba küldeni.

II. Ottokár birtokában lévő területek

A csata azzal kezdődött, hogy a kunok a bal szárnyon nyílzáporral zavarták meg a cseheket, a megzavarodott sorokat pedig a magyarok megtámadták. Ottokár lengyel segédcsapatai megfutamodtak. Ennek ellenére a cseh király fölényben lévő nehézlovasai a másik szárnyon nekizúdultak az osztrákoknak, és csaknem győzelmet arattak.

Bár ekkor már elmúlt hatvan éves, Rudolf személyesen is részt vett a harcban.

Erre azonban a cseh támadáskor kis híján ráfázott, a lovát kilőtték alóla. Hűséges emberei azonban megmentették. Az osztrákok a tartalék bevetésével igyekeztek megfordítani a csatát, ami bekerítéssel fenyegette a cseh haderőt. Ekkor Ottokár személyesen szállt harcba, hogy jelenlétével lelkesítse a csapatait. A királyt azonban felismerték, legyőzték és bár megadta magát, lemészárolták. A testét lemeztelenítették, egy ideig a csatatéren hagyták, majd Bécsbe vitték és csak évekkel később került Prágába.

II. Ottokár sírja (Wikipédia)

Megérte?

Kun László segédcsapatai nélkül Ottokár alighanem győzelmet aratott volna. Mivel a Habsburgok utóbb megszerezték mind a cseh, mind a magyar koronát, ezért gyakran feltesszük azt a kérdést, hogy vajon nem kellett volna-e sorsára hagyni Rudolfot? A magyar király szempontjából azonban logikus döntés született. Az ország északnyugati felét fenyegető veszély hosszú évtizedekre elhárult. II. Ottokár esetleges győzelme esetén a belső gondokkal küszködő Magyarország alighanem ideális célpontjává vált volna a megerősödő cseh uralkodónak. Ráadásul a Habsburgok későbbi trónszerzése sem Csehországban, sem Magyarországon nem a morvamezei csata közvetlen következményének tekinthető, a történelemnek számos pontja változhatott volna úgy, hogy egyik se jusson az uralkodóház kezére. Így Kun Lászlót nem kárhoztathatjuk azért, amiért évszázadokkal később szövetségese családja foglalta el a trónját. Ő magyar királyként csak azt tette, amit más uralkodó tett volna: jól választott szövetségest és egy számára eredményes győzelem részesévé vált.