A kézikönyv, ami a boszorkányüldözések új hullámát indította el a 15. században

Ugyan a boszorkányüldözések kapcsán legtöbbünk előtt a sötét középkor képe jelenik meg, de a jelenség még bőven jelen volt az újkor első néhány évszázadában is, sőt akkoriban virágzott igazán. A boszorkányüldözések terjedésének több oka is volt, de ami elsőre talán meglepőnek tűnhet, az a könyvnyomtatás nem elhanyagolható szerepe a dologban.

Közép-Európa egyik legjelentősebb boszorkányper-sorozatában például kulcsszerepet játszott egy 1487-ben kiadott “kézikönyv”, ami a Malleus maleficarum (magyarul: A boszorkányok pörölye) címet viselte – derül ki az Ancient Origins írásából. A könyv egyszerre volt elméleti és gyakorlati útmutató a boszorkányok azonosításához, kihallgatásához és büntetőeljárás alá vonásához.

A könyvnyomtatás hatásai

A boszorkányüldözés Közép-Európában a 15. század végén indult meg, és csaknem 300 évig tartott, nagyjából 90 000 embert vádoltak meg, és közel 45 000 embert ki is végeztek. Ugyan a boszorkányok létezésébe vetett hit sokkal régebb óta jelen volt a társadalomban, a szisztematikus fellépés ellenük csak ekkoriban kezdett nagyobb méreteket ölteni.

A Malleus maleficarum címlapja
Forrás: Wikimedia Commons

BEZÁRÁS

Egy a témával foglalkozó kutató, Kerice Doten-Snitker szerint ez a hirtelen lendület elsősorban a könyvnyomtatásnak köszönhető, amire a Malleus maleficarum is tökéletes példa. Míg korábban a boszorkányokkal kapcsolatos elképzelések megmaradtak azokban a szűk, többnyire teológusokból és helyi inkvizítorokból álló értelmiségi körökben, ahol először felmerültek, a nyomtatás lehetővé tette, hogy ezek szélesebb körben is elterjedhessenek.

Ahhoz, hogy ezt alátámasszák, a kutatók több mint 500 közép-Európai várost vizsgáltak 1400 és 1679 között, az eredményekből pedig világosan megfigyelhető, hogy a Malleus maleficarum minden egyes új kiadásának megjelenését a boszorkányperek számának növekedése követte. Azonban nem csupán a nyomdához való közelség határozta meg, hogy egy város folytatott-e pereket: a szomszédos városok befolyása is hasonlóan fontos szerepet játszott.

Ahogy Doten-Snitker is megjegyzi, a városi önkormányzatok a boszorkányokkal kapcsolatos eljárásokat hasonlóan vették át egymástól, mint ahogy ma is teszik sok más ügyben.

Boszorkányüldözés
Forrás: Wikimedia Commons

Boszorkányüldözés nálunk

Magyarország vonatkozásában talán a legismertebb boszorkányokkal kapcsolatos esemény Könyves Kálmán híres kijelentése arról, hogy “boszorkányok márpedig nincsenek”, bár mostanra már kiderült, hogy a művelt király talán mégsem volt olyan felvilágosult, mint gondoljuk. Ha ugyanis alaposabban megnézzük a latin forrást, akkor világossá válik, hogy abban a boszorkányoknak csupán egy bizonyos “alfajáról”,  strigákról esett szó – a “maleficusok” létezését, akikről a már említett kézikönyv is értekezik, egyáltalán nem vonták kétségbe, sőt még törvények is szóltak róluk.

Ezzel együtt is elmondható azonban, hogy Magyarországon nem volt nagy kultúrája a boszorkányüldözésnek. Az egyetlen híresebb eset a szegedi boszorkánypereké 1728-ban, de nem sokkal később Mária Terézia egyszer és mindenkorra véget vetett mindenféle boszorkányságnak, és betiltotta az összes ilyen jellegű eljárást.

Ezeket is érdemes elolvasni:

A Nagyszebeni kézirat a 16. században íródott, és rakétákról is értekeznek benne

Luxemburgi Erzsébet, a királyné aki királynő akart lenni