A párizsi békeszerződés második Trianon lett

A mai Magyarország határait az 1947. február 10-én aláírt párizsi békeszerződés rögzítette. A területi vonatkozásokat illetően a szerződés lényegében megismételte a Trianonban, az első világháborút lezáró békében megállapított határokat. Mindössze egy szignifikánsabb eltérést tett attól és azt sem Magyarország javára: három falut, Oroszvárt, Horvátjárfalut és Dunacsúnt, az ún. pozsonyi hídfőt, át kellett adni Csehszlovákiának. A párizsi béke lényegében állandósította Magyarország határait. Kevésbé ismert azonban, hogy a határok alakulhattak volna némileg másképpen.

Hol lehetett határt változtatni?

Magyarország harmincas években történt területi gyarapodásása hiába tekinthető a revíziós politika egyfajta sikerének, ám tartóssága alapvetően a háborús viszonyokon múlt. Az első bécsi döntés Németország és Olaszország döntőbíráskodása mellett, a britek és a franciák hallgatólagos jóváhagyásával születetett meg. Kárpátalja megszállása, majd a második bécsi döntés már nélkülözte ezt a fajta támogatást is, a Jugoszláviával szembeni revízió és háborús fellépés pedig egyenesen a britek ellenségességét vonta maga után. Mivel Magyarország a második világháborúban a vesztes oldalt választotta, ezért a háború utáni területi rendezések értelemszerűen nem érinthették azokat az országokat, amelyek a győztesek oldalán fejezték be a háborút.

A kanadai küldöttség a párizsi békeszerződés tárgyalásakor (Wikipédia)

Csehszlovákia, amelyet Németország megsemmisített a háború előtti területi rendezések keretében, a győztes oldalra került, így lényegében milyen olyan döntés, amely nélkülük született meg, visszafordítandóvá vált. Ezért Magyarország bármiféle határkorrekciót Csehszlovákiával szemben nem tudott érvényesíteni. Hasonlóvá vált a helyzet Jugoszlávia esetében, amely ráadásul részben önerővel szabadította fel magát a német megszállás alól, így a jugoszláv-magyar határon is vissza kellett állni a revízió előtti határokat.

A nagyhatalmak nem ismerték el az Anschlusst sem, Ausztria esetében pedig az 1938 előtti határokat vették figyelembe, így ott sem nyílt tér semmilyen korrekcióra. A magyar határok jelentős részén tehát semmilyen esély nem mutatkozott arra, hogy legalább valamiféle kompenzáció szülessen. Akadt azonban egy olyan szomszédos ország, amely szintén a vesztesek oldalán fejezte be a világháborút: Románia. Mind Románia, mind pedig Magyaroszág tárgyalni kényszerült a győztes hatalmakkal. A korábban lefektetett határok azonban a két ország között korántsem tűntek kőbevésettnek.

A párizsi békeszerződés javaslatai

A győztes hatalmak saját maguk számára felállítottak egy sorrendet, hogy miként kötik meg a békeszerződést a második világháború vesztes államaival. (Németország és Ausztria kérdésének a rendezését későbbre halasztották). Ezek az országok, sorrendben Olaszország, Románia, Bulgária, Magyarország és Finnország voltak. Míg az olasz béke kérdésében az Egyesült Államok és a britek kaptak meghatározó szerepet, addig a balkáni országok esetében a Szovjetunió akarata érvényesült. A szovjet diplomácia kihasználta azt a tényt, hogy a nyugati hatalmak le akarták zárni a békeszerződések kérdését, és az olasz tárgyalásokat gyakran akasztották meg azért, hogy a balkáni országoknál a saját javukra fordítsák a dolgok menetét.

Horváth Iván és Vladimir Clementis elhagyják a párizsi békeszerződés tárgyalásának a helyszínét (Wikipédia)

A párizsi békeszerződés előtt a négy nagyhatalom ismertette egymással az elképzeléseit. A szovjetek a magyar kormánnyal kötött fegyverszünet alapján az 1938 előtti határokat képzelte el. A britek és az amerikaiak ekkor (még 1945 őszén) ellenezték azt, hogy Románia egész Erdélyt visszakapja. A franciák ekkor azt gondolták, hogy a Királyhágóig tartó kisebb partiumi terület visszaadása bele kell, hogy férjen. 1945 szeptemberében végül úgy zárták a külügyminiszterek tanácsát, hogy valamilyen kompenzáció elképzelhető, de a magyar határ kérdése lekerült a napirendről. (Molotov, a szovjet külügyminiszter határozottan ellenezte a magyarok javára történő területmódosítást, miközben a magyar diplomáciának a szovjetek más csatornákon azt üzenték, hogy a határmódosítás lehetséges).

Csakhogy míg a magyarok nem értesültek a fentebbi négyhatalmi tárgyalásról, a románok igen, emiatt, félve az 1940-es eset megismétlődésétől, ellenlépéseket tettek. A magyarokkal való közvetlen tárgyalások alkalmával kizártak bármilyen határkiigazítást. Petru Groza sikerrel győzte meg az erdélyi magyar kisebbség egyes politikai résztvevőit, hogy tegyenek nyilvános hűségnyilatkozatot Románia felé. Angolszász területeken pedig megjelentek olyan angol nyelvű kiadványok, amelyek Románia és Erdély elválaszthatatlan egységéről szóltak.

Ülésezik a párizsi békekonferencia (Veritas Intézet)

Közben a magyarok megfogalmazták a határváltoztatás első verzióját, amely nagyjából a második bécsi döntés felét, kb. 22 ezer négyzetkilométert hagyott volna Magyarországnál Szatmárnémetivel, Nagyváraddal, Nagyszalontával és Nagykárollyal. Az is hamar kiderült azonban, hogy a párizsi békeszerződés aligha fogja ezt a kiigazítást megtenni, így csökkenteni kellett a kiigazításra tett javaslatot is.

Az újabb Trianon

A magyar tárgyalófél dolgát nehezítette az is, hogy a kormánypártok álláspontja eltért. Míg a kommunisták kategorikusan kizárták a határ megváltoztatását, addig a Független Kisgazdapárt vagy a Nemzeti Parasztpárt, eltérő mértékben ugyan, de a második bécsi döntés egy részének megtartására törekedett volna. Amikor Gyöngyösi János külügyminiszter a magyar kormány küldöttségével Moszkvába ment tárgyalni, ott nemcsak a fenti megoldást, de egy annak kb. a felét tartalmazó javaslatot is magával vitt. Az 1946. április 9. és 16. között tárgyaló magyar delegáció Sztálintól és Molotovról nem kapott semmilyen konkrét ígéretet, igaz, legalább kategorikus elutasítást sem.

A román küldöttség tagja, Dimanescu, megmutatja fehérrel a magyar területi követeléseket (Wikipédia)

Közben azonban Londonban a négy nagyhatalom külügyminiszter-helyettesei eldöntötték, hogy visszaáll a második bécsi döntés előtti román-magyar határ. A szovjetek már akkor tájékoztatták erről a döntésről a románokat, amikor a magyar delegáció még Moszkvában tartózkodott. A szovjetek a magyaroknak kétoldalú tárgyalásokat javasoltak, ott azonban a románok jelezték, hogy semmilyen alu tárgyává nem tehető a román-magyar határ. A hidegzuhany végül 1946. május 7-én érte el a magyar vezetést, a külügyminiszterek tanácsán a nagyhatalmak meghozták a döntésüket, arról pedig a sajtó is tudósított, ami eljutott a magyar politikai elit fülébe is.

Gyöngyösi János aláírja a párizsi békeszerződés okmányát 1947. február 10-én (napiujsag.hu)

A párizsi békeszerződés júniusi tárgyalásának megkezdése előtt a magyar kormány még kétségbeesett kísérletet tett a nyugati szövetségesek átfordítására, ezért kormánydelegáció ment az Egyesült Államokba, a britekhez és a franciákhoz, de a kísérlet nem járt eredménnyel. A párizsi békeszerződés tárgyalásakor a magyar küldöttség lehetőséget kapott arra, hogy bemutassa érveit, ezen elhangzott a 22 ezer négyzetkilométeres javaslat mellett az is, hogy egy kisebb, ötezer négyzetkilométer kiterjedésű változtatással is elégedett lenne a küldöttség. Azonban a románok is felszólalhattak a magyarok után, ahol a fasizmus elleni katonai áldozataikat, valamint a magyarok által szorgalmazott nemzetiségi jogoknak a szükségtelenségét mutatták fel érvként. 1946. augusztus 1-5. között még Nagy Ferenc miniszterelnök is kiutazott Párizsba, hogy lobbizzon az új határért, de szomorúan állapította meg, hogy annak a csekély kompenzációnak sincs meg a támogatottsága, amit bemutattak.

A párizsi békeszerződés aláírására végül 1946. február 10-én került sor. A párizsi békeszerződés a magyar-román határt illetően maradtak az 1946. május 7-i megállapításnál és visszaállították az 1938 előtti magyar-román határt. (Lásd még: korábbi írásunkat!).