63 napot töltött egy barlang mélyén egy férfi, és átírta, amit az emberi testről addig tudtunk

1962-ben Michel Siffre, francia geológus és barlangkutató, egy különleges kísérletbe kezdett: több mint két hónapot töltött egy jeges barlangban, 130 méterrel a felszín alatt, megfosztva a természetes fénytől, óráktól és bármilyen időmérő eszköztől. Ezzel a kísérlettel nemcsak saját határait feszegette, hanem véletlenül megalapozta az emberi belső óra, vagyis a cirkadián ritmus tudományának, a kronobiológiának az egyik legfontosabb kutatását.

Siffre eredetileg 15 napot tervezett a barlangban tölteni, hogy egy gleccsert tanulmányozzon, de hamar rájött, hogy ez az idő túl rövid ahhoz, hogy a kívánt eredményt elérje. Az Earth.com cikke szerint így végül 63 napig élt a sötét, hideg barlangban, kizárva minden külső időjelzést. Csak alapvető ellátmányra és egy zseblámpára támaszkodott, miközben naplózta tevékenységeit, ám teljesen elvesztette a kapcsolatot a külső idő múlásával.

Az időérzékelés és az emberi belső óra felfedezése

Michel Siffre kísérlete befejeztével visszatér a felszínre. Képernyőfotó: AP Archive

A legmeglepőbb felfedezés az volt, hogy az emberi testnek van egy saját, belső időmérője, amely független a napfénytől vagy a külső időjelzésektől. Siffre cirkadián ritmusa – az alvás és ébrenlét ciklusa – a barlangban hosszabb lett a megszokott 24 óránál, hozzávetőlegesen 24,5 órás periódusra váltott, ami azt mutatta, hogy a testünk nem feltétlenül igazodik a Föld forgásához.

Ez a belső óra azonban nem volt egyszerű. Más kísérleti alanyoknál, akik Siffre módszerét követték, az alvás-ébrenlét ciklusok még extrémebbek lettek, olykor 33 órás alvási periódusokat és akár 72 órás ébrenléti időszakokat is megfigyeltek. Egyikük például olyan mélyen aludt, hogy a kutatók is attól tartottak, hogy meghalt, amikor nem mozdult több mint egy napig, pedig még mikrofont is viselt.

Siffre felfedezései a hidegháborús időszakban különösen nagy jelentőséggel bírtak, hiszen a NASA és a haditengerészet is érdeklődött afelől, hogyan alkalmazkodnak az emberek az olyan környezetekhez, ahol nincs természetes fény, például az űrben vagy tengeralattjárókban. Az eredmények segítettek megérteni, hogy az emberi szervezet belső órája hogyan befolyásolja a teljesítményt, a hangulatot, a hormonháztartást és az immunrendszert, különösen akkor, ha a külső időjelzések hiányoznak vagy megváltoznak.

Az IFLScience szerint a kronobiológia ma már alapvető tudományág, amely az alváskutatástól a műszakos munkavégzésen és az űrkutatás kihívásain át számos területen nyújt gyakorlati megoldásokat a belső óra zavarainak kezelésére. 2017-ben Nobel-díjjal ismerték el a belső órák genetikai hátterének kutatását, amelynek alapjait Siffre kísérletei fektették le.

Az emberi időérzék pszichológiai hatásai

Siffre nemcsak a biológiai, hanem a pszichológiai időérzékelésről is fontos megfigyeléseket tett. A kísérlet során végzett időszámítási tesztekben például azt tapasztalta, hogy az 120-as számolás, amit máskor két percnek gondolt, valójában öt percig tartott. Ez azt mutatja, hogy az idő pszichológiai érzékelése is jelentősen torzul, ha az ember elveszíti a külső időhöz kötött támpontokat.

Az elszigeteltség hatására a memóriája is romlott, a napok összemosódtak, és egy hosszú, megszakítás nélküli napként élte meg az egész kísérletet. Tapasztalatai rámutattak arra, hogy az emberi agy időérzékelése szorosan kötődik a környezeti ingerekhez, és ezek hiányában az idő fogalma elmosódik.

Érdemes elolvasni:

• Egy új tanulmány szerint ha nem találunk életet a Földön kívül, csak oda kell vinnünk
• Majdnem kihalt az emberiség körülbelül egymillió évvel ezelőtt?
• Tudósok szerint „digitális apokalipszis” következhet be egy napvihar miatt