Kutatók a Szahara délnyugati részén, a Takarkori sziklamenedékében két, 7.000 éves női pásztor maradványaira bukkantak. Ezek a különös múmiák egy korábban ismeretlen észak-afrikai genetikai vonalhoz tartoztak, és DNS-ük teljesen új megvilágításba helyezik az ősi Zöld Szahara lakóinak történetét.
A sivatag szó hallatán ugyan sokaknak azonnal kietlen pusztaságok jutnak eszükbe, a Föld történetében voltak időszakok, amikor ezek a ma barátságtalan vidékek bővelkedtek az életben. Bár nehéz elképzelni, de a Szahara is ilyen hely volt egykor — zöldellő táj, tavakkal, növényzettel és emberi közösségekkel.
Ennek az elveszett világnak az eddigi legizgalmasabb bizonyítékai lehetnek azok a 7.000 éves, különös múmiák, amelyek nemcsak koruk miatt figyelemre méltók, hanem azért is, mert teljesen átírják mindazt, amit Észak-Afrika ősi népeiről eddig gondoltunk.
A Zöld Szahara története
Ahogyan a Nature folyóiratban megjelent tanulmány is írja, a 14 800 és 5 500 évvel ezelőtt a Szahara még egészen más arcát mutatta. Az úgynevezett afrikai nedves periódus idején a térség elegendő csapadékot kapott ugyanis ahhoz, hogy szavannák, tavak és mocsaras területek alakuljanak ki, ezek a környezeti feltételek pedig lehetővé tették, hogy emberi közösségek telepedjenek le, gazdálkodjanak és hosszabb ideig egy helyben éljenek.
Ennek a világnak a része lehetett az a rejtélyes nép is, melyről különös múmiák árulhatnak el eddig ismeretlen információkat, mivel a Takarkori nevű sziklamenedékben, a mai Délnyugat-Líbia területén két, neolitikum korabeli női pásztor maradványaira bukkantak.
A különös múmiák és egy ismeretlen genetikai vonal
A múmiák genetikai vizsgálatát Nada Salem archeogenetikus és kutatócsoportja végezte el a Max Planck Evolúciós Antropológiai Intézetből. Bár a száraz éghajlat rendkívül kedvezőtlen a DNS megőrzéséhez, a maradványokban elegendő töredezett genetikai anyag állt a kutatók rendelkezésére ahhoz, hogy fontos következtetéseket tudjanak belőlük levonni.
Az eredmények meglepőek voltak: a különös múmiák ugyanis nem hordozták magukban a várt szubszaharai genetikai jegyeket, ehelyett egy korábban teljesen ismeretlen észak-afrikai genetikai vonalhoz tartoztak, amely nagyjából ugyanakkor szigetelődött el a szubszaharai populációktól, mint amikor a mai, Afrikán kívül élő emberek ősei is elvándoroltak a területről.
Rokonság a taforalti vadászó-gyűjtögetőkkel
A takarkori múmiák legközelebbi ismert genetikai rokonai a marokkói Taforalt-barlang 15 000 éves vadászó-gyűjtögetői lehettek, mivel genetikai értelemben mindkét csoport nagyjából azonos távolságra helyezkedik el az akkori szubszaharai népességektől, ami egyben arra is utal, hogy Észak- és Szubszaharai Afrika között ebben az időszakban minimális volt a genetikai keveredés.
Érdekes módon a különös múmiák genetikai állománya még neandervölgyi DNS-t is tartalmazott — bár jóval kevesebbet, mint a taforaltiaké, mégis jelentősen több neandervölgyi eredetű genetikai nyom volt kimutatható bennük, mint más, korabeli szubszaharai csoportokban.
A pásztorkodás elterjedése is más megvilágításba került
A genetikai elszigeteltség fontos következményekkel jár a térség történetének értelmezésére nézve is. Korábban úgy vélték, hogy a földművelés és a pásztorkodás vándorló népcsoportok révén terjedt el Észak-Afrikában, a takarkori leletek azonban más képet festenek.
A kutatók szerint a pásztorkodás nem genetikai keveredéssel, hanem kulturális diffúzió útján terjedt el egy mélyen elkülönült észak-afrikai népességen belül. A különös múmiák ősei eredetileg vadászó-gyűjtögetők voltak, akik még az állatok háziasítása előtt is komplexnek mondható eszközöket alkalmaztak: kerámiát, kosarakat, valamint fa- és csonteszközöket készítettek, és hosszabb ideig egy helyben éltek.
Az elszigeteltség okai
A Zöld Szahara változatos környezete — tavak, mocsarak, erdők, füves puszták, szavannák és hegyvidékek — természetes akadályokat állított az emberi csoportok közé, így a természeti tényezők kifejezetten megnehezítették az embercsoportok közötti rendszeres kapcsolattartást, ami hozzájárulhatott ahhoz, hogy a takarkori népesség hosszú időn keresztül genetikai értelemben is elszigetelt maradjon.
A takarkori különös múmiák így nemcsak egyszerűen egy eltűnt nép emlékét őrzik, hanem egy olyan korszak lenyomatai is egyben, amikor a Szahara világa még tele volt élettel — és az emberi közösségek jóval összetettebb lehettek annál, mint azt eddig hittük.
Ha szívesen olvasnál még hasonló témában, ebben a cikkünkben az Afrikát elhagyó első emberekről, ide kattintva pedig a gízai piramisok titkairól tudhatsz meg többet.