A héber-magyar rokonság a protestánsok segítségével terjedt el

Zsidó férfiak és nők vitatkoznak (Darmstadti Haggáda 1430 k.)

Ha a magyar nyelv rokonításának történelmére gondolunk, akkor általában két dolog jut a legtöbb ember eszébe. Egyrészt az, hogy eleink és a középkori elbeszélő forrásaink a hun-magyar rokonságot vallották. Másrészt az, hogy a tudományos kutatás intézményesülésével párhuzamosan a magyar nyelv finnugor nyelvrokonságát bizonyították be a szakemberek. Azt azonban kevesen tudják, hogy volt egy olyan tézis, amely szintén nagy népszerűségnek örvendett: a héber-magyar nyelvrokonság. Ez az elképzelés elsősorban a protestáns művelődés hatására terjedt el Magyarországon.

A héber-magyar rokonság kezdetei

A középkorban a nyelvek különbségeit, bár számon tartották, de sokkal kevésbé vizsgálták, mint a későbbi évszázadokban. Ez érthető volt, hiszen a középkori társadalmi kapcsolatokat nem elsősorban a nyelvek határozták meg. A késő középkorban azonban a helyzet némiképpen megváltozott. Európa-szerte egyre fontosabb követeléssé vált, és végül a reformáció egyik ikonikus követelésévé vált az anyanyelven is olvasható Biblia. Ez azt eredményezte, hogy értő módon kellett viszonyulni a nyelvekhez, hiszen

a bibliai szövegek fordítása rendkívül alapos munkát igényelt.

Magyar diákok a késő középkorban tömegesen jártak külföldi egyetemekre, ahol egyrészt megismerték a nyelvek leírásának a korabeli módszertanát, ráadásul számos nyelven megtanulhattak. Csakhamar világossá vált számukra, hogy a magyar jelentősen különbözik az összes ismert európai nyelvtől, miközben más európai nyelvek rokonságát nehezen lehetett volna letagadni. Ezért a magyar nyelv rokonságát kutatók máshol kezdtek keresgélni. A korabeli állapotokból szinte természetesen következett, hogy az első próbálkozások a héber-magyar rokonság leírására törekedtek.

Sylvester János Újszövetség-fordításának címlapja (Wikipédia)

Sylvester János humanista, az Újszövetség első magyar fordítója vetette fel először a héber-magyar rokonságot. Módszere még távol állt a később a modern nyelvészeti megközelítésektől. Az 1539-ben kiadott Grammatica Hungarolatina című munkájában olyan hasonlóságokra hívja fel a figyelmet a két nyelv között, mint például az elöljáró szavak használatának a hiánya. Emellett a két nyelv szavait is egybevetette és talált hasonlóságokat. Sylvester műve azonban nem vált széles körben ismertté, így a rokonság elterjesztése másokra maradt.

Héber-magyar református úttörők

Szenczi Molnár Albert az egyik legismertebb református polihisztor volt a 17. században. Számos művet fordított le magyar nyelvre, összeállította az első, széles körben ismert magyar nyelvtant, de emellett számtalan önálló művet is írt. Számos ismert külföldi tudóssal levelezett, akik többek között kíváncsiak voltak a magyar nyelv rokonságára is. Szenczi Molnár Albert válaszaiban mindig a magyar nyelv egyedülállóságát hangsúlyozta, de látott hasonló vonásokat a hangok kiejtésében és a névelők használatában is.

Geleji Katona István 1645-ös grammatikai munkájában a magyarról megállapította, hogy az a “bábeli zűrzavar” óta külön fejlődött a többi nyelvtől, ezért a legközelebbi rokona a héber.

Komáromi Csipkés György debreceni református tanár és teológus Utrechtben tanult évekig, ahol a keleti nyelveket tanulmányozta. Ezek közül a hébert magas szinten sajátította el, és felvetette a héber és a magyar nyelv rokonságát, lényegében átvéve Geleji Katona István érvelését. A rovásírást mindketten a rokonság jelének tekintették, mivel a székely írást a héber ábécéhez hasonlóan jobbról balra írták. Komáromi azonban a rokonság felvetése mellett azt is kijelentette, hogy a két nyelv közül formagazdagságban egyértelműen a magyar nyelv élvez elsőbbséget.

Szenczi Molnár Albert képe (Wikipédia)

A héber-magyar rokonság mellé a történeti érvek is felzárkóztak: ahogy a Szentföldre az ígéret földjeként vezette az Isten a zsidókat, úgy vezette a Kárpát-medencébe a magyarokat is, és mindkét népet a külföldi hatalmak általi elnyomatással büntette.

A héber-magyar rokonság csúcspontjai

Otrokocsi Fóris Ferenc református tudós, a gályarabok egyike 1693-ban megjelentetett Origines Hungaricae című írásában sokkal határozottabban és részletesebben szólt a rokonságról. Egyrészt nála már nagyobb tömegben jelennek meg a héber-magyar rokonság alátámasztására szolgáló szóhasonlítások. Például a magyar álom és a héber halom, a magyar karám és a héber karam, a magyar pajta és a héber bajta szavakat vetette össze, amelyek alaki hasonlósága mellett jelentésükben is hasonlóak.

Otrokocsi odáig is elment, hogy a magyar szót a héber gur igéből eredeztette.

A belőle képzett magur szó szomszédot jelentett, és így a közel-keleti népek szomszédjaiként kaphatták a magyarok a nevüket. Otrokocsi volt az is, aki feltételezte, hogy a bibliai özönvizet követően telepedtek meg a magyarok a Kárpát-medencében, vagyis nem a honfoglalással érkeztek. Ugyanakkor, elődeivel szemben, elvetette a a török népekkel való bármilyen rokonságot

Otrokocsi Fórus Ferenc Origines Hungariae c. munka (Wikipédia)

A meglévő rokonsági elméleteket Bél Mátyás próbálta egységesíteni. Olvasta Otrokocsi művét, levelezett is vele. De beszerzett finn könyveket is. A középkori elbeszélő forrásokban olvasható hun-magyar rokonságot sem vetette el. Kéziratban maradt szófejtő szótárában 468 magyar szót vezetett le a héberből.

Bél Mátyás korát követően a héber-magyar rokonság kikopott a köztudatból. Az utolsó jelentős személy, aki ezt az elképzelést hirdette, Horvát János történész volt a 19. század elején. A finnugor nyelvek vizsgálatával és a nyelvrokonság bebizonyításával a héber-magyar kapcsolatok kikoptak a köztudatból. A finnugor elmélet iránti averzió sem a héber-magyar rokonság elméletét erősítette meg, hanem a hun-magyar azonosságot. Az alternatív elméleteknek a 20. században főleg a radikális jobboldali mozgalmak adtak táptalajt. Ezek viszont gyakran erősen antiszemiták voltak. Körükben fel sem merülhetett, hogy a magyar identitást a héber-magyar rokonság teóriájával lehetne erősíteni.