79 évvel ezelőtt szabadult el a pokol a Don-kanyarnál
A Don-kanyar a hadsereg fekete napjaként íródott be a magyar történelembe – mondta Szabó István honvédelmi államtitkár a doni áttörés 79. évfordulóján rendezett megemlékezésen, szerdán Budapesten.
A Hadtörténeti Intézet és Múzeum díszudvarán rendezett, koszorúzással egybekötött megemlékezésen az államtitkár úgy fogalmazott: a történelem különös és szomorú sajátossága, hogy egyes napok örökre, megmásíthatatlanul bevésődnek a naptárba. Ilyen volt 1943. január 12-e is, ezen a napon indította meg a szovjet Vörös Hadsereg a Magyar Királyi Honvédség 2. magyar hadsereg elleni támadását.
Ez volt a magyar hadtörténelem egyik legnagyobb embervesztesége, a magyar katonák egyik legnagyobb véráldozata
– mondta Szabó István.
A Don-kanyarról szólva hangsúlyozta: generációk tanulták és tanulják most is a nevét, emlékeznek fájón az elvesztett katonákra, családtagokra, barátokra. Emlékeztetett arra is, hogy a doni veszteségekről nem állnak rendelkezésre pontos adatok, az elesettek és fogságba esettek pontos száma nem ismert.
A 2. magyar hadsereg Voronyezs térségében, a Don kanyarulata mentén mintegy 200 kilométer hosszú frontszakaszon foglalta el pozícióját – mondta az államtitkár, majd úgy folytatta: a katonák feladata a németek támogatása mellett a szovjet áttörés megakadályozása volt.
A hadsereg már a nyári csaták során is súlyos veszteségeket szenvedett, akadozott az ellátás, betegségek tizedelték a katonákat.
A legyengült, megfogyatkozott alakulatok erőn felüli helytállást tanúsítottak. A hiányos felszereléssel, fegyverzettel és téli ruházattal rendelkező magyar katonák mindezek ellenére a mínusz 30-40 fokban, hosszú időn keresztül sikeresen teljesítették feladatukat, tartották állásaikat – emlékeztetett az államtitkár, aki szerint a fordulat január 12-én következett be, amikor a jelentős túlerőben lévő Vörös Hadsereg általános támadást indított a magyar állás ellen.
A katonák 2500 kilométerre a szülőfüldjüktől, számukra idegen célokért küzdöttek és áldozták az életüket
– mondta Szabó István, majd úgy folytatta: nem a gyávaságuk miatt kényszerültek meghátrálásra, hanem az eredményes védelem reális feltételei hiányoztak.
Az államtitkár kérdésként vetette fel, vajon akartak-e hősi halált halni az áldozatok, majd ezt megválaszolva azt mondta: valószínűleg nem, viszont katonák voltak, akik felesküdtek hazájuk védelmére, és az esküjükhöz hűen küzdöttek a végsőkig és adták legdrágább kincsüket, az életüket a hazáért.
A túlélők emelt fővel térhettek volna haza, ehhez képest szégyen, megaláztatás, állami kiközösítés várta őket
– mondta. Hozzátette: a doni tragédia sokáig csak családi összejöveteleken volt téma, vagy még ott sem. A harctéren elesett vagy megfagyott emberekre csak szeretteik emlékeztek, özvegyeik, akik egyedül nevelték fel gyerekeiket – fűzte hozzá az államtitkár.
A Don-kanyarnál elesett katonák nem születtek hősnek, akaratuk ellenére váltak azzá – fogalmazott Szabó István. Rámutatott: nemcsak a szenvedésükre és a borzalmakra emlékezünk, hanem arra is, amiből mindennek elviseléséhez erőt meríthetünk, ilyen a hazaszeretet, a család szeretete és az érte érzett felelősség.
Az áldozatvállalás képessége a magyarság megtartó öntudata – hangoztatta.
Az államtitkár beszédét követően Totha Péter Joel vezető tábori főrabbi és Nánai László alezredes, protestáns tábori lelkész mondott imát az áldozatokért.
Ezt követően a budavári Mátyás-templomban szentmisét tartottak, amelyet Berta Tibor dandártábornok, katolikus tábori püspök mutatott be.
A második világháborúban a 2. magyar hadsereget német követelésre, kormányközi egyezmény alapján küldték ki a keleti frontra. A frontra kivonuló 207 ezer emberből álló hadsereg fegyverzete és felszerelése hiányos és korszerűtlen volt.
A szovjet 40. hadsereg 1943. január 12-én, mínusz 30-35 fokos hidegben lendült támadásba az urivi hídfőtől kiindulva, és már aznap 8-12 kilométer mélyen beékelődött a magyar védelembe.
Január 16-ára a szovjet támadás három részre szakította a magyar hadsereget. A doni veszteségekről nincsenek pontos adatok. A 2. magyar hadsereg anyagi veszteségei mintegy 70 százalékosak voltak, az áldozatok számát egyes források mintegy 93 500-ra, más források 120 ezerre, illetve 148 ezerre teszik. A sebesültek és a fogságba kerültek pontos száma sem ismeretes.
Forrás: MTI
