A nap cukisága: nézegessen labdázó méhecskéket

Egyre több a bizonyíték arra vonatkozóan, hogy a rovarok hasonló módon éreznek fájdalmat, mint mi. A Sciencealert által ismertetett kutatás szerint a poszméhek most megfigyelt viselkedése pedig azt sugallja, hogy a játék is része lehet ezeknek az apró állatoknak az életének.

„A kutatás megmutatta, hogy kis méretük és apró agyuk ellenére is többek, mint kis robotlények” – mondja Samadi Galpayage, a Londoni Queen Mary Egyetem (QMUL) viselkedésökológusa.

Galpayage és munkatársai egyfajta játszóteret hoztak létre 45 bölényfarkú poszméh (Bombus terrestris) számára.

A berendezés lehetővé tette számukra, hogy egy ösvényen keresztül közvetlenül a táplálékot tartalmazó területre menjenek, de dönthettek úgy is, hogy inkább egy kis fagolyókkal teli szobát választanak.

A kíváncsi kis állatok nem okoztak csalódást – mindegyik megvizsgálta a labdákat, és legalább egyszer mindegyik gurítgatta azokat. Összesen 117-szer játszottak a golyókkal a kísérlet teljes időtartama alatt.

„Bizonyára megdöbbentő, és időnként mulatságos nézni, ahogy a poszméhek valami játékhoz hasonlót mutatnak be” – mondja Galpayage, aki egyben a tanulmány vezető szerzője is.

„Újra és újra elvégezték ezt a tevékenységet – magyarázta.

„Valójában megtapasztalhatnak valamilyen pozitív érzelmi állapotot, még akkor is, ha ez kezdetlegesebb, mint más nagyobb, bundás vagy nem bundás állatoknál.”

Az élvezet az, ami megerősíti saját játékviselkedésünket, és kényszerít bennünket és más állatokat, hogy folytassuk és ezzel finomítsuk kognitív és motoros készségeinket a folyamat során.

Ebben az esetben a golyógörgetés segíthet a méhecskéknek megtanulni ügyesebben bánni a virágokkal, miközben nektárt nyernek ki – ez a tevékenység a méhek tapasztalatával tovább fejlődik.

Sőt, az új kutatás azt találta, hogy a fiatal méhek több golyót gurítottak – ugyanaz a minta köszönt vissza, mint az emlősöknél – a gyerekek (akik leginkább gyakorlásra szorulnak) hajlamosabbak a játékra.

Galpayage és csapata ezután további 42 méhet tanított meg arra, hogy összekapcsolják a labdagurítást egy bizonyos színű kamrával, majd később lehetőséget biztosítottak számukra, hogy bemenjenek egy ugyanolyan, játékkal kecsegtető színű és egy eltérő színű helyiségbe. A méhek nem látták, mi van belül, ennek ellenére mindig sokkal több méh választotta azt a színt, amelyet a golyókkal hoztak összefüggésbe.

Ebben a kísérletben a labdagurítás preferenciája nem kapcsolódott az élelmiszerhez, ami azt bizonyítja, hogy önmagáért a játékért választottak.

A labdázás megfelelt a játék mind az öt kritériumának: olyan tevékenység, amely nem azonnal működőképes; önkéntes, spontán és maga a cselekvés a jutalom; különbözik más adaptív viselkedési formáktól; ismétlődik, de változik is (ellentétben az állatkertben újra és újra ringatózó vagy mászkáló, unatkozó állatokkal); és csak stressz hiányában fordul elő.

Míg a rovarokat régebben értelem nélküli állatoknak tartották, amelyek automatikusan reagálnak a világra, közelebbről megvizsgálva kiderült, hogy apróságuk ellenére még mindig tele vannak alapvető, mégis összetett viselkedésformákkal. A táncon és a lenyűgöző szintű együttműködésen keresztüli kommunikációtól kezdve egészen a számolásig ezek a kicsiny állatok sokkal többre képesek, mint amit valaha hittünk róluk.

„Ez a kutatás határozottan jelzi, hogy a rovarok elméje sokkal kifinomultabb, mint gondolnánk” – magyarázza Lars Chittka, a QMUL viselkedésökológusa.

„Egyre növekvő mennyiségű bizonyítékot találunk, amely alátámasztja, hogy minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk annak érdekében, hogy megvédjük azokat a rovarokat, amelyek millió mérföldre vannak azoktól az esztelen, érzéketlen lényektől, amelyeknek hagyományosan hiszik őket.”

Az az elmélet, hogy a rovarok fájdalmat és örömöt éreznek, olyan etikai kérdéseket vet fel, mint amilyeneket nemrégiben a lábasfejűek és rákfélék esetében is, ami különösen a rovarok aggasztó fogyatkozása és ezen állatok jövőbeni lehetséges tömeges tenyésztésének fényében elgondolkodtatóak.

„Ez a fajta felfedezés hatással van a rovarok érzőképességének és jólétének megértésére, és remélhetőleg arra ösztönöz bennünket, hogy még jobban tiszteljük és védjük a földi életet” – zárja Galpayage.