Két év múlva eltűnnek a szemünk elől a Szaturnusz híres gyűrűi

A Nap körül keringő gázóriás dőlésszöge miatt a Szaturnusz ikonikus gyűrűi hamarosan tökéletesen egy síkba kerülnek a látómezőnkkel, így nem fogjuk látni őket.

Ez első hallásra különösnek tűnhet, elvégre a gyűrűk hatalmasak. Csak önmagában a Szaturnusz legfényesebb, legláthatóbb gyűrűi mintegy 70-140.000 kilométer szélesek. Összességében 30 Földnek megfelelő területet fednek le.

Viszont, ahogy azt az IFLS is írja, rendkívül vékonyak, arányaiban egy papírlaphoz lehetne hasonlítani, hiszen a vastagsága a legtöbb helyen kevesebb, mint 100 méter. És több mint 1,2 milliárd kilométerről nézve ez valóban majdhogynem semmi.

Bár a Jupiternek is van egy nagyon halovány gyűrűje, a Szaturnuszt szokás az egyetlen olyan bolygóként emlegetni a Naprendszerben, ami ilyen tulajdonsággal rendelkezik. A gyűrűk valószínűleg egy széthullott, vagy nem összeállt hold maradványai. Főként kisebb sziklákból és jégből áll, ezért is láthatjuk olyan élesen, mert remekül visszaveri a Nap fényét.

Augusztusban, amikor a Szaturnusz oppozícióban volt, a dőlésszög körülbelül 9 fok volt, ami 2025. március 23-ig nullára süllyed. A folyamat 13,7-15,7 éves időközönként megismétlődik, a két bolygó egymáshoz viszonyított helyzete szerint. A konfigurációtól függően egy vagy három keresztezés történhet gyors egymásutánban.

Például az 1990-es években háromszor történt ilyen, 1995. május 22-én és augusztus 10-én, majd 1996. február 11-én került sor. De az utolsó egyszeri volt, 2009. szeptember 4- én. A 2025-öt követő következő esemény ismét hármas lesz: 2038. október 15-én, majd 2039. április 1-jén és július 9-én.

A maximális dőlésszög 2032-ben lesz, amikor a bolygó 27 fokos szögben lesz hozzánk képest, ekkor lehet majd csak igazán jól megfigyelni a Szaturnusz kétségkívül impozáns égi kísérőjét.

Az az időszak, amikor nem, vagy csak minimálisan látszódik a gyűrűrendszer a Földről, egy jó lehetőség arra, hogy megpróbáljuk elkapni a Szaturnusz holdjait. A (z ilyenkor legalábbis) zavaró gyűrűk nélkül, amik kitakarnák az óriásbolygóhoz képest aprócska holdakat, sokkal komplexebb képet kaphatunk a mozgásukról és az egymásra gyakorolt hatásukról. Most meglehetősen pontosan fel tudjuk térképezni a rendszert, lesz rá másfél évtizedünk.

Ez is érdekes lehet:

• Ezt kell kutatnunk, ha életre akarunk bukkani a Földön kívül
• Így adhatott egykor a Vénusz is otthont az életnek