A hegyek fenséges csúcsaikkal és kiterjedt hegyvonulataikkal a Föld leglenyűgözőbb természeti képződményei közé tartoznak. Nemcsak lenyűgöző tájképként szolgálnak, hanem létfontosságú szerepet játszanak a bolygó ökoszisztémáiban is. A hegyek adnak otthont a világ kétéltűinek, madarainak és emlőseinek mintegy 85%-ának, annak ellenére, hogy a Föld felszínének mindössze 25%-át borítják. Az élőhely biztosításán túl hatással vannak a globális éghajlati mintákra és időjárási rendszerekre, mint például az ősi Közép-Pangeai-hegység által okozott történelmi esőárnyék-hatás, amely hozzájárult a hatalmas sivatagok kialakulásához.
Annak története azonban, hogy hogyan jöttek létre ezek a magasra törő óriások, sokkal izgalmasabb és váratlanabb, mint azt sokan gondolnák. Nemcsak a tektonikus erők, hanem maga az élet is szerepet játszik benne – pontosabban az ősi plankton. A Föld történetének jelentős részében a bolygó viszonylag sík volt, kevés jelentős hegylánccal. Ebben a korszakban, amely az eoarcheumtól a paleozoikum közepéig tartott, a világot túlnyomórészt egyszerű, egysejtű organizmusok népesítették be, amelyek hatalmas óceánokban éltek — számolt be róla az ExtinctZoo.
Laposból hegysbe
A Föld geológiai történetében a fordulópont a sziderikus időszakban, mintegy 2,4 milliárd évvel ezelőtt, a Nagy Oxidációs Esemény bekövetkeztével következett be. Ez az időszak a légköri és óceáni oxigénszint drámai növekedését jelentette, ami nagyrészt a fotoszintézist végző, melléktermékként oxigént termelő cianobaktériumok megjelenésének volt köszönhető. Bár ez az oxigénfelhalmozódás kritikus lépés volt a ma ismert világ felé, számos anaerob élőlény számára katasztrofális volt, és a Föld történetének egyik legjelentősebb tömeges kihalásához vezetett, amely valószínűleg meghaladta a hírhedt K-T kihalási eseményt.
Az oxigénszint emelkedése a planktonok, köztük maguknak a cianobaktériumoknak az elszaporodását is előidézte. Ahogy ezek a mikroorganizmusok virágoztak, végül elpusztultak, és az óceán fenekére telepedtek. Évmilliók alatt maradványaik vastag rétegekben halmozódtak fel, hatalmas szerves szénlelőhelyeket alkotva. Idővel, hő hatására és nyomás hatására ez a szén grafittá – puha, csúszós ásványgá – alakult át.
Ez a grafit kulcsfontosságú szerepet játszott a Föld felszínének kialakításában. E felhalmozódás előtt a Föld tektonikus lemezei merevek voltak, ami megnehezítette, hogy összeütközzenek és hegyeket képezzenek. A grafit bevezetése azonban kenőanyagként hatott, és lehetővé tette, hogy a lemezek könnyebben csússzanak egymáson. Ez elősegítette hatalmas hegyvonulatok kiemelkedését, köztük a Nuna szuperhegységét, amely mind hosszában, mind magasságában eltörpült az olyan modern hegyvonulatok mellett, mint a Himalája.
Egy öngerjesztő folyamat kezdete
A folyamat nem csak a hegységek létrehozásánál állt meg. E szuperhegységek eróziója hatalmas mennyiségű tápanyagot juttatott az óceánokba, ami több planktont és ezáltal több grafitot támogatott, így egy olyan visszacsatolási hurkot hozott létre, amely tovább alakította a Föld geológiáját és biológiáját. E hegyek eróziója valószínűleg hozzájárult az összetett élet evolúciójához is, egybeesve az eukarióták, vagyis a növények és állatok kialakulásával.
A planktonok és a keletkező grafit átalakító szerepe ellenére a Föld hegységképződési folyamatai jelentősen lelassultak az úgynevezett „unalmas milliárd” (1,8-0,8 milliárd évvel ezelőtt) időszak alatt. Ezt a korszakot minimális geológiai és biológiai aktivitás jellemezte, részben a tektonikus tevékenység csökkenése és a korábban kialakult hegységek eróziója miatt. Az erodálódott hegyekből származó tápanyagok szűkössége hozzájárulhatott az evolúciós fejlődés megrekedéséhez ebben az időszakban.
Újra indul a tektonikus aktivitás
A 800 millió évvel ezelőtt újrainduló tektonikus aktivitás, amelyet valószínűleg a Rodinia szuperkontinens felbomlása vagy a fokozott időjárás váltott ki, újra beindította a hegységképződést. Míg a modern hegyvonulatok, mint például a Himalája, tovább növekednek, a szuperhegységeket elősegítő, egykor bőséges mennyiségű grafit kevésbé elterjedt, ami korlátozza az új hegységképződmények méretét.
Összefoglalva, az ősi planktonok szerepe a hegységképződésben aláhúzza az élet és a geológia mélyreható összefonódását a Földön. Az egykor az őskori tengerekben úszó apró organizmusok közvetve alakították ki a ma látható tájakat. A lábunk alatt lévő grafitba zárt örökségük továbbra is befolyásolja a Föld dinamikus kéregszerkezetét, szemléltetve, hogy még a legkisebb életformák is képesek monumentális nyomot hagyni bolygónkon.
Ezeket a cikkeket is érdemes elolvasni:
Egyre több robbanás hagy hatalmas krátert maga után Szibériában, és most már tudjuk, miért
A villámok is elősegíthették a földi élet kialakulását
