Bámulatos föld alatti világ a Pécs alatti római nekropolisz – a Cella Septichora

Sopianae későrómai temetője a Magyarország területén megmaradt legjelentősebb ókeresztény temetőegyüttes, mely sírkamrái és emlékkápolnái kiemelkedő tanúi az akkori keresztény közösség erejének és hitének. Ez a Cella Septichora Látogatóközpont.

A Cella Septichora Látogatóközpont, Fotó: Dr. Décsey Sándor

A római kori Sopianae, a mai Pécs, több fontos közlekedési útvonal találkozási pontjában feküdt. A 3. század végén az akkor két részre osztott Pannonia Inferior északi feléből létrehozott Valeria tartomány polgári közigazgatási központja lett.

A pécsi a sírkamrák elsősorban tehetős családok temetkezőhelyeként funkcionáltak. A kétrészes építmények földalatti része a kripta, a tulajdonképpeni sírkamra, ahová az elhunytakat helyezték az oldalfalak mellé falazott téglasírokba vagy ritkábban kőszarkofágba.

A XIX. számú sírkamra, Fotó: Dr. Décsey Sándor

E fölé kis emlékkápolnát emeltek (cella memoriae). A valamivel nagyobb méretű mauzóleumtól eltekintve az összes ilyen építmény, alkalmazkodva a terepviszonyokhoz, észak–dél tájolású, délre néző bejárattal. A kripta alakja mindig négyszögletes, a kápolnáé általában szintén ilyen, de néha előfordul félkör alaprajzú, illetve apszisos (félkörívű kiöblösödés) is.

Krisztogram, Fotó: Dr. Décsey Sándor

A romanizált lakosság távozása után magukra hagyott építmények az idők folyamán lepusztultak, eltűntek a föld színéről. Az építményekből többnyire csak a kápolna alapfalai és a felszín alatti rész, a sírkamra maradt meg, melyekből több tucatot sikerült megtalálni.

Az utókor számára megmaradt sírok egy része festett, belső terük bibliai jelenetekkel és szimbólumokkal díszített, ami páratlanná teszi az emlékegyüttes egyediségét, kulturális értékét.

A korábbi hamvasztásos rítus rovására a 2-3. század fordulójától mindinkább általánossá vált a csontvázas temetkezés, ami a 4. századra ez csaknem kizárólagossá vált.

A sírok fajtái

A földsíros temetkezés esetében a halottat egyszerű ásott gödörben helyezték el, melyre nem jellemző a koporsó használata.

A temető jellegzetes sírtípusa a téglasír, melynek legegyszerűbb formája az, amikor az egyszerű földsír fölé vízszintesen fektetve vagy állítva, egymásnak döntve téglákat helyeztek el. A sírgödör belső oldalát sok esetben bevakolták. A téglatetőt kívülről általában vékony mész- vagy vastag habarcsréteg borította.

Téglasír rekonstrukció, Fotó: Dr. Décsey Sándor

Kőszarkofágba való temetkezést csak a legtehetősebbek engedhették meg maguknak. A szarkofágok lehettek domborművekkel díszítettek, amiket rendszerint annak három oldalán alkalmaztak, gyakran zsánerkép-szerűek; hétköznapi jeleneteket ábrázolnak vagy mitológiai alakokat, legtöbbször a mulandósággal, a túlvilági élettel kapcsolatba hozhatókat.

A Péter és Pál sírkamra boltozata, Fotó: Dr. Décsey Sándor

A jó állapotú sírok között megemlítjük példaként a XX. számút.

Dongaboltozatos kriptája teljesen ép, a kápolnának a visszabontott alapfala maradt meg. A kripta belső falai mellé épített három sírt már a római korban kifosztották. A keleti sír belsejében a nyers, elsimított vakolatra vöröses okker színnel rácsmotívumot, északi timpanonjába pedig egy Krisztus-monogramot festettek. A sírkamra fala festetlen volt, a kápolnája viszont festett lehetett. A kriptába egy szűk, hosszúkás folyosó földlépcsőin lehetett lejutni, melynek oldalfalát száraz kőfalazással erősítették meg.

A kriptabejáratot is kőfalazással zárták el, az aknaszerű folyosót pedig valószínűleg feltöltötték, és a sírboltot csak temetések alkalmával nyitották meg.

Ádám és Éva, Fotó: Dr. Décsey Sándor

Cella septichora (4. század vége – 5. század eleje)

A pécsi ókeresztény temető eddig ismert legnagyobb épülete a cella septichora, a hétkaréjos kápolna, melyet 1927-ben közművesítés során találtak meg. A kelet-nyugati tájolású épület belső tere nyolcszög alaprajzú, melyet az északi és déli oldalon 3-3, a keletin egy félkör alaprajzú apszis zár. A nyugati oldal egyenes záródású, itt került elő az épület 2,44 méter széles bejárata.

A cella septichora, Fotó: Dr. Décsey Sándor

A cella septichora hossza 22,67 méter, legnagyobb szélessége 17,45 méter, a falak vastagsága átlagosan 1-1,3 méter, belső térszintje mintegy 6 méterrel van a mai külső felszín alatt. Az épületet a földbe mélyítették, így a felmenő falak, az észak–déli irányú terepesésnek megfelelően, mintegy 2-4 méter magasságig a római kori külső térszín alatt voltak.

A cella septichora építését a római korban nem fejezték be. Az építésének idejét a 4. század végére – 5. század elejére, az építkezés felfüggesztését és a város elhagyását pedig Valeria tartomány kiürítésének idejére tehetjük, mely a 420-as években történhetett. (A tartományt ekkoriban, de legkésőbb 430-ban engedték át a rómaiak a hunoknak.) A hétapszisos építményt, a sírkamrákhoz hasonlóan, temetkezőhelynek szánhatták.

A pécsi székesegyház. Fotó: Mayer Jácint

A fennmaradt római ókeresztény épületegyüttes szellemi üzenete egyfajta kontinuitás a magyarság 10. századi európai integrációjának tekintetében és a velejáró egyházszervezet kiépítésében.

A Cella Septichora Látogatóközpont, az Ókeresztény Mauzóleum az UNESCO világörökségi listáján 2000 óta szerepel.

Ez is érdekes lehet:

Így működtek a római vízvezetékrendszerek

Forrás:

Pozsárkó Csaba – Tóth István Zsolt – Visy Zsolt: Sopianae: a cella septichora és környéke, pecs.hu/cella-septichora-latogatokozpont-es-okereszteny-mauzoleum, septichora.hu