Mi történne egy közeli csillagrobbanáskor a Földdel?

A csillagok felrobbanása viszonylag gyakori az univerzumban, de ritkán történik a közelben. De milyen távolságból vagyunk biztonságban?

A felrobbanó csillagok az élet egyik veszélye az univerzumban. De mitől dől el, hogy a robbanás teljes katasztrófát eredményez, vagy csak szép éjszakai égboltot?

Bármily meglepő, a Nap gyakran robban, különösen napmaximumban. A napkitörések és a koronakidobódások végül is a robbanások típusai. Legtöbbször ezek csak egy kicsit zavarják a rádióadásokat, kilöknek néhány műholdat a pályájáról, és szép fényeket mutatnak az égen. De tudjuk, hogy az ilyen robbanások veszélyesek lehetnek a technológiailag fejlett civilizációk számára, ha nem készültek fel.

Egyes csillagok sokkal drámaibb robbanásokra képesek, mint a Nap. A Napnak messze túl kicsi a tömege ahhoz, hogy magösszeomlásos szupernóvává váljon. Másfajta robbanásokhoz két, egymás körül nagyon szoros pályán keringő csillagra van szükség. A kilonóvákhoz mindkettőre szükség van; két nagyon nagy tömegű csillagra, amelyek elég közel vannak egymáshoz ahhoz, hogy miután független szupernóva-robbanásokon mentek keresztül, végül összeütközzenek.

Ha egy olyan közeli csillag, mint a Nap, bármelyik ilyen jelenségnek kitörne, a földi élet elsorvadna az intenzív sugárzás alatt, és bizonyos esetekben az egész bolygó kirepülne a Naprendszerből. A legközelebbi csillag, a Proxima Centauri is átesik a Napnál sokkal nagyobb robbanásokon, és a teleszkópok legújabb fejlődéséig soha nem vettük észre.

A szupernóva-robbanások

Amikor egy, a Nap tömegének több mint nyolcszorosát meghaladó csillag eléri élete végét, szupernóvává válik, írja a NASA. Ez szörnyű hatással van mindenre, ami a pályáján kering, viszont az űr nagyon-nagyon nagy, és a távolság biztonságot nyújt.

Kozmikus léptékben a Nagy Magellán-felhő nagyon közel van, kevesebb, mint százezredrésze az általunk látott legtávolabbi galaxis távolságának. Mégis, amikor 1987-ben ott felrobbant egy szupernóva, szabad szemmel éppen csak látható volt, és a fizikusok meglepődtek, hogy egyáltalán észlelni tudtunk olyan termékeket, mint a neutrínók.

Még a mi galaxisunkon belül is számos szupernóvát láttak már a feljegyzett történelem során, és egyik sem okozott nagyobb kárt. Ezek közül a leghíresebb 1054-ben történt, és a Rák-köd örökségét hagyta maga után.

Amikor a sugárzás eléri a Földet

A dolgok a köztes zónában válnak érdekessé: a Földtől elég messze lévő terület ahhoz, hogy olyan csillagokat tartalmazzon, amelyek szupernóvává válhatnak, de elég közel ahhoz, hogy aggódnunk kelljen.

A mélytengeri üledékek radioaktív elemek, különösen a vas-60 kiugró értékeit mutatják, körülbelül 3 millió és 8 millió évvel ezelőtt. Bár ez még mindig vitatott, sok tudós ezeket a szupernóvákból származó sugárzási hullámoknak tulajdonítja, írja az IFLScience.

Továbbra is viták folynak arról, hogy mekkora kárt okoztak ezek az események. Bár történtek kísérletek arra, hogy a valószínűsíthető robbanásokat összekapcsolják az éghajlat változásával és egyes fajok eltűnésével, az összefüggés homályos. Az biztos, hogy tudjuk, hogy akkoriban nem volt tömeges kihalás.

Arra számítanánk, hogy egy megismétlődésnek szerény negatív hatásai lennének – a megnövekedett sugárzás például több rákos megbetegedést idézhet elő -, de a következmények sokkal kisebbek lennének, mint az emberiség saját tetteinek következményei.

Veszélyzóna

Úgy gondolják, hogy egy szupernóva a Földtől 30 fényéven belül komoly kockázatot jelentene. Ha elég közel lennénk, a felszabaduló hő és fény jelentősen megemelhetné a bolygó hőmérsékletét, mintha hirtelen egy második Napunk lenne. Eközben a nagyobb energiájú sugárzás nagyon negatív hatással lehet a felső légkörre. Mindkettő elhalványulna körülbelül egy hónap múlva, de addigra már túl késő lehet a földi élet nagy része számára. Ezután még évezredeken át nagyon gyors protonok és elektronok soroznák a Földet, elpusztítva az ózonréteget.

A Betelgeuse a legközelebbi csillag, amelyet rövid távú szupernóva-jelöltnek tartanak, bár valószínűleg csak egymillió év múlva válik azzá. Távolságának mérése szokatlan kihívást jelentett, de a becslések 530 és 900 fényév között mozognak, így jóval kívül esik azon a tartományon, ami miatt aggódnunk kell.

A veszélyes kivételek

Egyes szupernóvák sokkal több energiát bocsátanak ki röntgensugárzás formájában, mint mások. Ha 100-160 fényéven belül lennénk egy nagy röntgensugárzású szupernóvától, az még a klórfluor-szénhidrogéneknél is hatékonyabban pusztítaná az ózonréteget. Ózonréteg nélkül a Föld felszíne halálos mennyiségű ultraibolya fénynek lenne kitéve a Napból, ami tömeges kihalást okozna.

A hipernóvák és kilonóvák nagyságrendekkel erősebbek, mint a közönséges szupernóvák, bár sokkal ritkábbak is. Következésképpen ezeknek a veszélyzónája lényegesen nagyobb lenne. Egyes csillagászok szerint az Eta Carinae nevű óriáscsillag hipernóvává alakulhat, méghozzá elég hamar. A 19. században hónapok helyett évek alatt annyi energiát bocsátott ki, mint egy tipikus szupernóva, és túlélte.

Ez is érdekelhet:

• Furcsa galaxisokat talált a James Webb, amelyek megkérdőjelezik keletkezésük elméletét
• Egy közeli galaxis szupernóvája segíthet leleplezni a sötét anyagot