Március 15. a kommunista diktatúra idején: tiltott forradalom

Az 1848–49-es magyar polgári forradalom és szabadságharc emlékezete mindig is jelen volt hazánk történetében valamilyen formában. Azonban amikor Magyarország 1945-ös szovjet megszállása után a kommunista diktatúra átvette a hatalmat, a korábban országos szinten ünnepelt március 15-i megemlékezések nemkívánatossá váltak a rezsim számára. Azok, akik titokban mégis megpróbálták felidézni az 1848-as hősöket, komoly következményekkel néztek szembe, ha a hatóságok felfedezték őket.

Rendszerellenes eszmék

Bár 1948-ban a szabadságharc centenáriumát még nagyszabású, központilag szervezett rendezvényekkel ünnepelték, az események üzenete már alkalmazkodott a korszak hivatalos ideológiájához. Kossuth, Petőfi és Táncsics hősi tetteit háttérbe szorították, és helyettük a Magyar Dolgozók Pártjának főtitkárát, Rákosi Mátyást állították középpontba, mint „a forradalom céljainak beteljesítőjét”.

A következő években a hatóságok fokozatosan ellehetetlenítették a megemlékezéseket, majd 1951-ben hivatalosan törölték március 15-ét az állami ünnepek sorából. Az 1848-as forradalom legfőbb célkitűzései – a sajtószabadság, a külföldi csapatok kivonása, a politikai foglyok szabadon bocsátása és a nemzeti függetlenség – összeegyeztethetetlenek voltak egy olyan hatalommal, amely a szovjet megszállás támogatásával működött.

Múzeumkert, március 15-i ünnepség a Magyar Nemzeti Múzeum lépcsőjéről nézve. Fortepan / Magyar Rendőr

Megszüntetett nemzeti ünnep

Papíron nem létezett törvény, amely tiltotta volna az egyéni megemlékezéseket, de a hatóságok gyakorlatban megakadályozták és büntették azokat, akik mégis részt vettek ilyen eseményeken. Az 1956-os forradalom tovább súlyosbította a helyzetet, hiszen az a március 15-i jelszavakkal, Kossuth-nóták éneklésével, a Bem-szobornál tartott megemlékezéssel és a nemzeti zászlók kitűzésével kezdődött. Emellett a következő évben a forradalom ismételt kirobbantását célzó MUK-mozgalom (Márciusban újrakezdjük) folyamatos éberségre késztette a hatalom embereit.

A Kádár-rezsim ettől kezdve különösen érzékeny volt március 15. kettős jelentésére, és paranoiásan félt egy újabb lázadástól. Az 1960-as években változást hozott az új stratégia: az iskolai ünnepségek visszaállításával próbálták ellenőrzés alatt tartani a fiatalokat, hogy azok ne vonuljanak utcára tiltakozni. Az tortenelemportal.hu szerint a tanárok aktívan próbálták lebeszélni a diákokat a nyilvános megemlékezésekről, akik pedig mégis kifejezték hazafiságukat, azok komoly retorzióktól tarthattak.

Meghalni a szabadságért?

A rezsim első éveiben a hatóságok elsősorban kisebb megmozdulásokkal foglalkoztak, amelyek résztvevőinek száma nem haladta meg a száz főt, és nem ismertek komolyabb rendőri megtorlásokat. Ugyan nem március 15-éhez kapcsolódik, de érdemes megemlíteni Bauer Sándor esetét: a 17 éves diák 1969. január 20-án benzinnel leöntötte magát, majd a Nemzeti Múzeum kertjében, kezében nemzeti zászlókkal, élő fáklyaként tiltakozott a szovjet megszállás és az elnyomó államhatalom ellen.

A csendben maradt és elnyomott állampolgárok az 1970-es évekre kezdték újra hallatni a hangjukat. 1972. március 15-én több száz fiatal gyűlt össze a budapesti Petőfi-szobornál egy illegális tüntetés keretében, amelyet az állami rendőrség erőszakosan oszlatott fel. A hatóságok több mint 90 résztvevőt vittek el, közülük 15-öt előzetes letartóztatásba is helyeztek „garázdaság” vádjával. A következő években a rendszer szinte hadiállapotot hirdetett erre a rettegett napra, és Budapest utcáin a Munkásőrség és a Néphadsereg egységei is felsorakoztak a tüntetők ellen.

Véres március 15-i demonstrációk

A következő erőszakos összetűzés 1986-ban, a budapesti Lánchídon történt. Ezúttal azonban a hatóságok előre megtervezték a demonstrálók elleni akciót: a tömeget a rendőrök és beépített provokátorok a hídra terelték, majd mindkét végét lezárták, és megtámadták a tüntetőket. A cél nem csupán a tömeg feloszlatása volt, hanem példastatuálás is, amely brutális erőszak és tömeges letartóztatások formájában valósult meg. Az események, amelyeket „Lánchídi csataként” ismerünk, külföldön is visszhangot kaptak: több elhurcolt fiatal nevét a Szabad Európa Rádió is nyilvánosságra hozta.

A megzavarodott hatalom ekkor lépéskényszerbe került, és kénytelen volt visszavenni az erőszakos fellépésből. 1989. március 15-én a rendőrség szokatlanul nagyfokú toleranciát tanúsított a több száz fős tüntető tömeggel szemben. Ugyanebben az évben meg is bukott a kommunista uralom, így végre szabadon emlékezhettünk meg az 1848-as forradalom hőseiről, és országszerte szabad ünnepléseket tarthattak.

Ha ezt a cikket angolul is szeretnéd elolvasni vagy megosztani, kattints ide: Daily News Hungary

Érdemes elolvasni:

• Miért viselünk kokárdát március 15-én?
• Hamarosan folytatódik Magyarország legnagyobb autópálya-felújítása
• Eladó a Zichy-kastély Fonyódon, bárki megveheti a magyar történelem egy darabját