Magyar Péter szerint Gulyás Gergely azt javasolta, hogy minden fideszes hagyja ott a parlamentet. De jó ötlet lenne ez?

Nem túlzás: lassan már követni is nehéz a magyar Országgyűlésben zajló eseményeket. Ha az ember csak néhány napig nem néz híreket – például mert elmegy nyaralni így a nyár közepén – akkor úgy érezheti, hogy egy egész évadról lemaradt az „Abszolút Filmszínház” címen futó Netflix-sorozatból.

A sorozat hétfői epizódjában a tiszás parlamenti többség megszavazott egy rendkívül ellentmondásos Alaptörvény-módosítást, mellyel nemcsak egy kurta-furcsa betoldással elmozdítják a helyéről Sulyok Tamás köztársasági elnököt, de kikötötték, hogy nem lehet parlamenti képviselővé választani azt, akit már háromszor megválasztottak. Egyik megoldásra sem nagyon találunk példát az alkotmányos demokráciákban.

Döcög a fideszes gépezet

De van egy komoly hiba a sorozat forgatókönyvjében: az ellenzéki forgatókönyvíró mintha elvesztette volna minden kreativitását, és fogalma sincs, hogyan reagáljon a kormánytöbbség akcióira.

A Fidesz azért persze megpróbálkozott egy váratlan húzással: Gulyás Gergely frakcióvezető bejelentette a lemondását. Mint elmondta: „A legnagyobb ellenzéki frakciónak nem lehet olyan vezetője, aki nem indulhat közjogi korlátok miatt a következő választásokon. Ezért döntöttem úgy, hogy a frakcióvezetői tisztségről lemondok.”

Igen ám, de Magyar Péter miniszterelnök szerint mindezt megelőzte még egy fontos közjáték: Gulyás azt javasolta, hogy minden fideszes képviselő mondjon le a mandátumáról. A (volt) fideszes frakcióvezető azt állítja, hogy semmi ilyen nem történt, az igazságot pedig feltehetően soha nem fogjuk megtudni.

De lenne ennek bármi értelme?

Erre a kérdésre meglepő módon nincs egyértelmű válasz.

Egyfelől könnyű belátni, miért merülhet fel egy ilyen radikális lépés. Ha egy parlamenti többség olyan alkotmánymódosításokat fogad el, amelyeket az ellenzék a demokratikus játékszabályok felrúgásának tekint, akkor logikusnak tűnhet, hogy nem akar tovább asszisztálni a rendszer működéséhez.

Egy kollektív lemondás erős politikai gesztus lenne: azt üzenné, hogy az ellenzék szerint az Országgyűlés már nem a valódi politikai verseny terepe. Egy ilyen döntés ráadásul alighanem nemzetközi visszhangot is kapna, és napokra vagy akár hetekre a közbeszéd középpontjába helyezné a kérdést.

Lehet, hogy ebből is Magyar Péter jönne ki jól

Másfelől viszont a látványos gesztus könnyen öncsonkítássá válhat. A parlament az ellenzék egyik utolsó intézményes nyilvánossága: ott lehet felszólalni, kérdezni, bizottságokban dolgozni, és – ha korlátozottan is – számonkérni a kormányt. Ha ezt a terepet önként feladják, azzal nemcsak saját mozgásterüket szűkítik, hanem azoknak a választóknak a képviseletéről is lemondanak, akik rájuk szavaztak.

Könnyen lehet, hogy a kormány sokkal könnyebben alkalmazkodna egy ellenzék nélküli parlamenthez, mint amekkora politikai kárt egy ilyen akció okozna neki.

Ráadásul az sem biztos, hogy a lemondás elérné a kívánt jogi hatást. A listás mandátummal rendelkező fideszesek – majdnem mindannyiuk ilyen –  helyére elvileg új képviselők léphetnének, hacsak ők maguk is nem mondanak le. Egy valóban teljes parlamenti kivonulás tehát csak akkor működne, ha egy egész politikai közösség vállalná végig ugyanazt a stratégiát.

Talán majd az idő eldönti

A történelem sem ad egyértelmű útmutatást. A parlamenti bojkottok néha valóban a remélt politikai válságot eredményezték, máskor viszont éppen azok jártak rosszul, akik kivonultak: a hatalom nélkülük is működött tovább, ők pedig elveszítették a maradék befolyásukat is.

Éppen ezért nehéz megmondani, hogy Gulyás Gergely – ha valóban tett ilyen javaslatot – zseniális politikai húzást vagy súlyos stratégiai hibát vetett-e fel. Ahogy azt sem tudjuk biztosan, hogy egy teljes parlamenti lemondás megrendítené-e az új rendszer legitimitását, vagy éppen ellenkezőleg: csak még kényelmesebbé tenné a kormány dolgát.

De vajon történt rendszerváltás április 12-én? Erre a kérdésre ebben a cikkünkben kerestük a választ.