1956. december 4-én Bacskai Antal belépett templomába Kiskopány (ukránul Mala Kopanya) faluban, szenteltvízzel meghintette, és megkezdte a liturgiát. Hét év után először imádkozott a római pápáért. Még 1949-ben a szovjet hatalom arra kényszerítette a görögkatolikus papot, hogy áttérjen a pravoszláv hitre. Aznap Péter apostol történetét mondta el híveinek. „Péter elpártolt Krisztus egyházától, de aztán megbánta bűnét – mondta később Bacskai. – Isten megkegyelmezett neki, és én is bízom benne, hogy bűnöm bocsánatot nyer.” Egy rivális pravoszláv pap panaszkodott, hogy a hívek jól tudják, mi áll a fordulat mögött: a magyarországi forradalom. Isten talán megkegyelmezett Bacskainak. A KGB nem. 1957 elején letartóztatta, mert „hajbókolt a Vatikán és az imperialista Nyugat előtt”.

Szerző: Dr. Johanna C. Granville (bővebben a szerzőről a cikk végén) 

Hetven éve, 1956 októberében a magyar forradalom rengéseket indított el a szovjet blokkban. A határ túloldalán, Szovjet-Ukrajnában a funkcionáriusok hangosan óvtak a magyar „fertőzéstől”. A KGB papokra, diákokra és kamaszokra vadászott. De mennyire voltak valójában veszélyesek a szovjet hatalomra a kárpátaljai magyarok? A KGB iratai, amelyeket ma is az Ukrán Biztonsági Szolgálat (SZBU) ungvári levéltárában őriznek, megmutatják, milyen volt ez a félelem, milyen kevés állt mögötte, és mitől tartott valójában a rendszer.

Az 1956. november 3-ról 4-re virradó éjszaka 

November 3-án késő este Lusztig Károly, a beregszászi Vörös Zászló főszerkesztője, a vasárnapi lapszám utolsó simításait végezte, amikor megcsörrent a telefon. Ungvárra rendelték. Ott a titkos K-vonalon egy mély hang lediktálta az új, Moszkva által támogatott Kádár-kormány első felhívását a magyar néphez, Lusztig pedig lejegyezte és lefordította magyarra. Később így emlékezett: „A lábam remegni kezdett: »Ez vért jelent« – villant át az agyamon. – Ismét, alig 11 évvel a háború után!” Ám ez a zsidó származású magyar kommunista, aki a háborúban egész családját elvesztette, ugyanezt az éjszakát élete „egyik legizgalmasabb eseményének” nevezte. Néhány hónappal később Barzsó Tibor már nem érzett ilyen izgalmat. Besorozták, és a szovjet hadseregnek kellett fordítania; mint írta, „türelmetlenül vártam már, hogy megszabaduljak a rám kényszerített katonaruhától”. A rendszernek szüksége volt a kárpátaljai magyarokra, de nem bízott bennük. Hűségük megoszlott.

November 4-én szovjet tankok dübörögtek át a kárpátaljai magyar falvakon a határ felé. Mezőkaszonyban (ukránul Koszony) Ormos István elmondása szerint Barabás felől előbb magyar zene szűrődött át, aztán segélykiáltások hallatszottak. 1957 júliusában Prokopij Szavcsuk, a kárpátaljai KGB vezetője, elismerte, hogy Aknaszlatinán (ukránul Szolotvino) gyerekek röpcédulákat terjesztettek. A felnőttek háborútól tartottak. 1956. október 16. és november 10. között a kárpátaljaiak 4 491 000 rubelt vettek fel betétjeikből, és mindössze 50 000-et fizettek be. Magyar kamaszok saját röpcédulákat is írtak. Dupka György történész interjúkban rögzítette visszaemlékezéseiket, a KGB iratai pedig kihallgatásaik részleteivel egészítik ki a képet. Sokan az 1944-es málenkij robothoz hasonlították, ahogyan a fiatal magyarországi forradalmárokat szovjet börtönökbe hurcolták. Mindez nem állt össze szervezett mozgalommá.

Az idősebb magyarok más rendszerekre is emlékeztek, és a hatalom szemében éppen ezek az emlékek tették őket veszélyessé. 1958-ban Kivári József erdész munkatársai előtt dicsérte a háború előtti Csehszlovákia és Magyarország termékeit, valamint hatékony könyvelési módszereit. Ezért négy évet töltött egy mordvinföldi lágerben. Dr. Somogyi M. V., a beregszászi kórház sebész főorvosa, 1956. október 22-én egy zárt pártgyűlésen kijelentette, hogy a szovjet párt „mensevikké” vált. Elvesztette állását. Egyikük sem tett mást, mint hogy beszélt. A rendszer a szavakat büntette, nem a tetteket.

Ezt olvastad már? 111 tanú vallomása – így látta a világ az 1956-os forradalmat

Félelem és valóság

A rendszer lépései jól mutatják, mennyire komolyan vette a veszélyt. Oleh Bazsan ukrán történész kutatásai szerint 1956. október 1. és november 14. között Kárpátalján több politikai letartóztatást jegyeztek fel, mint Szovjet-Ukrajna bármely más területén. Az írásszakértők éjt nappallá téve vizsgálták a röpcédulákat. Egy 1957. áprilisi lista harminc magyar kádert javasolt pártbeli előrelépésre; közülük mindössze egy ült a kárpátaljai területi pártbizottságban. Szembetűnő a különbség Romániával. A sokkal népesebb romániai magyarságnak 1956-ban még saját egyeteme volt Kolozsváron, a Bolyai Tudományegyetem, és saját autonóm tartománya is. Kárpátalja 145 000 magyarja egyikkel sem rendelkezett, és még olyan kulturális szövetsége sem volt, mint a csehszlovákiai magyaroknak a Csemadok. A kamaszok röpcédulái csak magyarul készültek, ezt a nyelvet pedig kevés ukrán értette. A kárpátaljai magyarok közül senki sem lépte át a szigorúan őrzött határt, hogy Magyarországon harcoljon, legfeljebb szovjet egyenruhában. Azt a néhány fiatalt, aki megpróbálta, letartóztatták. A röpcédulák kamasz szerzői fiatalságukból akár három évvel fizettek a büntetőtáborokban és javítóintézetekben. A rendszer riadalma valódi volt. A kárpátaljai magyarok jelentette tényleges veszély azonban elhanyagolható maradt.

Az SZBU ungvári levéltárában ma is megvannak az eredeti, kézzel írt magyar nyelvű röpcédulák. Szécsi Sándor, Ormos István unokatestvére, magyar zászlót rajzolt a röpcédulájára. Késsel kihegyezett színes ceruzáit máig a dossziéjához csatolva őrzik. Oroszországban sok hasonló iratot ismét elzártak a kutatók elől. Magyarország ezzel szemben most nyitja meg saját kommunista állambiztonsági szolgálatának iratait. 

Ürügy az ukrán nacionalisták elleni fellépésre

Egy másik csoporttól a rendszer sokkal jobban tartott, méghozzá alaposabb okkal: a Gulagról hazatérő ukrán nacionalistáktól. A nacionalista földalatti mozgalom egészen az 1950-es évekig harcolt a szovjet hatalom ellen, és egyes csoportok még ekkor is írógépeket használtak, esküt tetettek le tagjaikkal, és tagdíjat szedtek. A területi pártvezetők és a KGB azonban ezt a veszélyt is eltúlozták, a szomszédban zajló forradalom pedig ürügyet adott nekik a fellépésre. 1956. november 1-jén Ukrajna Kommunista Pártja megtiltotta az Ukrán Nacionalisták Szervezete (OUN) egykori vezetőinek és aktív tagjainak, hogy visszatérjenek a nyugati területekre. 1957 januárjáig a hatóságok a több mint 75 000 hazatérési kérelem 82 százalékát elutasították.

Bacskai Isten kegyelmére tette fel a reményét, nem az államéra. Egyháza túlélte a rendszert, amely betiltotta. 1989-ben, Nagy Imre újratemetésének évében, a szovjet hatóságok újra engedélyezték a görögkatolikus közösségek bejegyzését. Két évvel később már maga a Szovjetunió sem létezett.

A szerzőről

Dr. Johanna C. Granville a Szovjetunió és Kelet-Európa politikai megrázkódtatásainak történésze, a Stanford Egyetem Hoover Intézetének egykori Campbell-ösztöndíjasa. Korábbi könyve: The First Domino: International Decision Making during the Hungarian Crisis of 1956 (Texas A&M University Press, 2004). Új könyve, The Hungarian Revolution of 1956: Tremors in the Soviet Bloc, 2026. szeptember 3-án jelent meg az Oxford University Pressnél. A könyv online is olvasható az Oxford Academic oldalán.