Hogyan tartották advent ünnepét a középkorban?

Ha az adventi időszak jelképeit és szokásait vesszük számba, akkor eszünke juthat a koszorú, a gyertyák vagy az ajtókra kitett díszek. Manapság az ünnepi időszakhoz hozzátartozik a zsibongás és a készülődés a karácsonyra. De mi volt a helyzet századokkal ezelőtt? Hogyan tartotta meg advent ünnepét a középkor embere? Egyáltalán mit tudhatunk az ünnepről ebben az időszakban?

Visszafelé a koszorútól

Az adventi koszorút régi hagyománynak gondoljuk, és e tekintetben nem is tévedünk: a koszorú ötlete a 16. században bukkan fel német evangélikusok között. Tömeges elterjedésére azonban, szintén északnémet gyökerekkel, a 19. század második felétől vannak adataink. A katolikus országokban az első világháború után terjed el széles körben. Johann Hinrich Wichern, hamburgi lelkipásztort tartják a modern adventi koszorúk megalkotójának. Ő fogott egy öreg kocsikereket és huszonnégy kicsi vörös és négy fehér nagy gyertyával díszítette fel. Hétköznaponként a vörös, vasárnaponként a fehér gyertyákat gyújtotta meg.

A Johann Hinrich Wichern által felállított adventi koszorú és gyertyái (Wikipédia)

Értelemszerűen az adventi naptárak szokása azt követően terjedt el, hogy már széleskörben koszorúval ünnepelték meg a karácsonyi várakozást. Az adventi naptárak ötlete szintén német eredetű. A 19. század második felében már Németországban szokássá vált, hogy krétacsíkokkal vagy leszakítható papírnaptárakkal jelezték az idő múlását ebben az időszakban. A 20. század elején már elterjedtek a nyomthatható naptárak is.

Ebből következően az ajtódíszek megjelenése is későbbi, mint az adventi koszorúké. Igaz, magának a koszorúnak, mint jelképnek az eredete jóval régebbi, visszanyúlik az ókorra is, jóval a kereszténység előtti időszakra. A legkorábbi ismert példányok az etruszkoktól származnak, általában aranyból vagy valamilyen nemesfémből készültek. De elterjedt az ókori görögöknél is, Pauszaniasz ókori görög történetíró szerint Héraklész kapta az első olivakoszorút az apjától, Zeusz istentől. A babérkoszorút pedig Apolló és Daphné történetéhez kötik, már az ókori görögöknél elterjedt és később is gyakran alkalmazták.

Etruszk koszorú aranyból, elefántcsont levelekkel és bogyókkal Kr. e. 400-350-ből (Wikipédia)

Böjt karácsonyig

A fentiekből kiderül, hogy az adventi koszorú és a gyertyák a középkornál későbbiek, míg maga a koszorú motívuma ugyan korábbi jelkép, de azt nem használták a karácsonyi ünnepkörben. Miként ünnepeltek tehát a középkori emberek advent idején? Ahhoz, hogy adventről beszélhessünk, először is rögzíteni kellett karácsony ünnepét. Hogy miként került ez a nap december 25-re, annak taglalása meghaladja ezen cikkünk kereteit, mindenesetre annyi bizonyosnak tűnik, hogy a kései ókorban, a 4. században már ezen a napon ünnepelték Jézus születését.

Maga az ‘advent’ szó a latin ‘adventus’ szóból származik, ami ‘eljövetelt’ jelent. (Általában adventus Domini, azaz az Úr eljövetele szóösszetételben). Ez az elnevezés terjedt el világszerte, ebből a latin szóból ered a magyar ‘advent’ szavunk, de számos európai nyelvben szintén ugyanezzel a latinból származó kifejezéssel találkozhatunk. Az ünnep tényleges eredetének a nyomai ennél némileg homályosabbak.

Az 567-ben tartott tours-i zsinaton elrendelték, hogy karácsonyig a szerzetesek december minden napján böjtöljenek. Egyesek szerint ez lehetett az adventi szokások egyik első, dokumentálható jele. Mások kételkednek ebben, de az valószínűnek tűnik, hogy a karácsony előtti időszak megünneplésének a szokása Galliából és Hispániából eredhet. Tours-i Szent Gergely tudósítása szerint advent megünneplése az 5. században kezdődött, amikor Szent Perpetuus toursi püspök (460-490) elrendelte, hogy Szent Márton napja (november 11.) és karácsony között hetente háromszor böjtöljenek. A gyakorlat azonban eleinte nem terjedt el az egész nyugati kereszténységben, hanem regionális szokás maradt.

Szent Perpetuus tours-i püspök (Wikipédia)

Középkori advent

581-ben a galliai Mâcon városában tartottak zsinatot, amely a tours-i gyakorlatot kiterjesztette egész Gallia területére. Az egyház központjában, Rómában azonban úgy tűnik, hogy eleinte még ellenálltak a terjedő gyakorlatnak. Ennek az lehetett az oka, hogy a hispániai és a galliai szokás elsősorban a bűnbánatra fókuszált, míg Rómában ezt az időszakot az örömteli várakozásnak szentelték. A 6. század második feléből származó római liturgikuskönyv, a Sacramentarium Gelasianum azonban már tartalmazott olyan elemeket, amelyek arra utalnak, hogy az ünnepeket Rómában is megtartották.

Nagy Szent Gergely homíliáiban már szó esett erről az időszakról, viszont a böjtöt nem említette meg. Ellenben a Nagy Károly idejéből származó forrásokkal, amelyek szerint a böjtöt széleskörben megtartották. A középkor ezt követő századaiban viszont a böjt jelentősége csökkent, azt a különböző régiók különböző időszakokban eltérő mértékben élték meg. Ellenben a Szent Márton napjához kötött ünnepkezdet átalakült, és a hat hetes időszak helyett a négy terjedt el. Ezt valószínűleg annak köszönhetjük, hogy Szent András napját Európa több országában megtartották, a tisztelete szélesebb körben terjedt el, mint Szent Mártoné. Az ünnep hossza a nyolcadik században csökkent véglegesen négy hétre.

A középkor embere számára a karácsony előtti időszak még egy manapság furcsa gondolkodást is tartalmazott: Jézus Krisztus második eljövetelének a várakozását. A középkor során ugyanis elevenen élt a várakozás, hogy az utolsó ítélet egyszer csak eljön, ennek a legvalószínűbb időpontja pedig éppen a karácsonyra eshet. (Gondoljunk csak I. (Szent) István megkoronázásának lehetséges időpontjára). Ezért a korai középkorban a böjt mellett a bűnbánat tartása vált fontos szemponttá. A böjt szerepe még a késő középkorban sem vált egységessé, régiónként eltérő gyakorlatot követtek. A karácsonytól vízkeresztig tartó időszak ugyanakkor már sokkal gyakrabban szólt a bőséges étel- és italfogyasztásról, aminek a szokása részben máig is megmaradt.